Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 11. szám - KÖZÉLET - M. Nagy István: A magányról, Sodródunk, de merre?
Ehhez pedig mégiscsak a világ legnagyobb példányszámú könyve, a könyvek könyve, vagyis a Biblia ad támpontot. Elsősorban onnan vehetjük a tanítást, a bátorítást, az üzenetet. így a közelgő advent csendességében olvasgatva, ízlelgetve remélhetjük, hogy nem teher, gond lesz az idő, hanem áldás a múltbeli visszaemlékezés, a jelen napjaival és a jövővel való foglalkozás. WSk M. Nagy István C'Á Nem tudom, hogy mi a magány, csak azt tudom, nem azonos a társtalansággal és az egyedülléttel. Az ember ugyanis társas lény. Ha nincs legalább egy párja, akkor, mint faj is a világból kihal. Ha van párja, akkor szükségképpen vannak gyermekei, anyja és apja is. Az ember legszűkebb élettere a család. Mint szükséges élettér, a lakókörnyezetét kell megjelölni, mely legfeljebb falu nagyságú lehet. A családtagok ugyanis földrajzilag eltávolodhatnak egymástól, ami nem okoz önmagában egyedüllétet, ilyenkor a társas kapcsolatokat a szomszédok, a közelben élők, legfőképp a barátok tudják biztosítani. Az olyan kapcsolat-formációk, melyek a falu méreteit túlnövik, már nem alapvető létérdeket szolgáló miliőt jelentenek. A városokon, országhatárokon, kontinenseken átívelő emberi kapcsolatok lehetnek előnyösek, jók és hasznosak, de nélkülük teljes értékű életet lehet élni. Azért jártam körbe bevezető gyanánt az egyedüllét kérdéskörét, hogy rávilágítsak, a magányossággal semmiképp nem lehet összemosni, mert a magány még távolról sem azt jelenti, hogy egyedül lenni. A magány azt jelenti, hogy rövidebb-hosszabb időre magamat vallatom, önismerethez próbálok jutni, elmélyedek, elhagyom a felszínt, a divathullámok színterét, az élet színházát, otthagyom az írott jogok és kötelezettségek keresztül-kasul átszántott rögös, szinte járhatatlan és átláthatatlan ugaros területét, ahol a búza és a konkoly összekapaszkodva növekszik. Elhagyom a csörömpölő politikát, és minden külső periféria szabálytalan ütközését és csattogását, keresek egy kis csendet, ahol érhet a gondolat, érhet az érzés, kitárulkozhat a belső látótér, ahol a szemléletet nem töri meg a tv, videó, reklámfények, és a tűzijáték viliózó müfény kavalkádja. A magány azt jelenti, hogy egy kicsit kivülről is megtekintem, hogy hol és hogyan élek. Meg azt is jelenti, hogy megkeresem és működésbe hozom a lelkiismeretem, kilépek a társadalmilag nekem osztott szerepből, s az leszek, akinek születtem: ember, és nem az, amivé a társadalom kinevelt: polgár, apa, fogyasztó, választó, elvtárs, szaktárs, polgártárs, testvér... A magányban nincs becsvágy, kéj sóvárgás, és eltűnik a sokaság nyomasztó befolyása, a szükségtelen gondok nehezéke. Értelmüket vesztik olyan kategóriák, mint a demokrácia hangzatos poénja: a többségi akarat. Elhagy a motorikus nyugtalanság, igaz, helyét kitölti az extázis jellegű katartikus izgalom. Magányban a lelkiismeret bilincsén kívül minden más bilincs lepottyan, és minden kóros kinövés műtét nélkül is a törzsről leválik. A magányt úgy is meg lehetne határozni, hogy az az állapot, amikor a lélek magára ismer és magára talál. Ezen állapotunkban vagyunk csak képesek felismerni önmagunkban egy rejtett zugot, ahová csak azokat a dolgainkat tesszük, ami ténylegesen a 88 XI. évfolyam 11. szám-2001. november
