Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 11. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Kaló Béla: Fényűző életet élek
katonáéknál. A saját őrmesterem vagyok. Szigorú, kegyetlen. Kilenckor az íróasztalnál szeretek ülni, s ez így is szokott lenni. Délig dolgozom. Akkor ebéd, majd a postám rendezése, egytől-ötig folytatom a délelőtti munkát. De azért nem gubózom be teljesen. A kulturális rendezvények rendszeres résztvevője vagyok. Nem hiányzóm a Miskolci Galéria kiállításairól, nélkülem nem nyílik kiállítás. Sok képzőművész barátom van, a Galéria igazgatója is a barátom. A kelleténél kevesebbet ugyan, színházba járok, kamaszkori szerelmem, a film, elkurvult. Az elmúlt negyedszázadban egyszer voltam moziban, egy öreg barátom elcipelt a Sacra Coronára a Kossuth moziba. Mit mondjak, volt elég levegő, heten voltunk a jegyszedővel együtt. A tévében sportot nézek, meg természetfilmeket. Ami a tévében megy, az felháborító. Mindegy, hogy közszolgálati vagy kereskedelmi adó. Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Vannak azért kivételes napok is, amikor például rendszerint hétvégén - hazamegyünk Szögligetre a szüléimhez, vagy a gyerekek jönnek hozzánk, kirándulni megyünk az unokákkal, legtöbbször Tapolcára vagy Lillafüredre. Aktív vagyok, agilis, betegségem ellenére tele életkedvvel, tervekkel, indulatokkal, érzésekkel és remélhetőleg művekkel, Úgy érzem, mintha most találtam volna igazán magamra. Szólnod kellene az ünnepekről. Például arról, hogy tudsz-e karácsonykor verset írni. Szeretem az ünnepeket, leginkább a karácsonyt. Egész advent idején valami boldog várakozás él bennem. Boldogító zsongás, csodavárás, fény az életem, ilyenkor kifényesedik a szívem. Egy kicsit jobb leszek, mint hétköznapokon. Eszembe jutnak a gyerekkori szép karácsonyok, a Jézuska-várás izgalma, a karácsonyfa illata, fény és öröm tölt el, szóval én karácsonyos ember vagyok. Amikor még fiatalok voltunk, mindig hazamentünk a szüléimhez, és testvéreimmel és családjainkkal kántáltunk a szüleim ablaka alatt. Az ünnepet most már nálunk üljük meg, eljön fiam és lányom a családjával, most már az unokák jelentik elsősorban az ünnep fényét, míg gyerekkoromban az izgatott, mit hoz majd a Jézuska, most az izgat fölöttébb, tetszik-e az aprónépnek az, amit a mi Jézuskánk hozott. Ákos, Lilla, Szabolcs mosolya az ünnep mércéje. Karácsonykor és más ünnepen sem szoktam verset írni, rühellém, mint Jónás a prófétaságot, az alkalmi verseket. Természetesen van karácsonyi témájú és hangulatú - Betlehem, Várakozás, Háromkirályok - versem, de azok a hétköznapok termékei. Karácsonykor én fényleni szoktam, akár a gyertya. A viasz és a kanóc hétköznapokon készül. Unokáid vannak, a mesevilág, a gyermekirodalom életed része. Erről már szóltál, viszont még nem kérdeztem meg, hogy Harry Potter árnyékában mi a véleményed a tévéről, a médiáról? Te például befolyásolod-e a Vad angyal életét, van-e közöd mondjuk Lucecitához? A tévéről és a médiáról meglehetősen rossz a véleményem. A tévé egyre silányabb látnivalót zúdít elénk. Veszélyes, mert állandóan ott van, örökös kísértésként a lakásban, a szobában vagy a hálószobában, sok háztartásban ma már több készülék is, hogy ne legyen vita, ki mit néz, nagyon sok embernél tévéfüggőség alakul ki, nézi nyakló nélkül a tévét, néha tudatában sincs annak, hogy most éppen tévézik, automatizmuson alapul az egész. Tévézés közben nem kell gondolkozni, kialakul a szellemi renyheség. Gyermekeim hála Istennek inkább olvasó emberek, mint tévézők. Amikor még kicsik voltak, csak a mesét engedtük megnézni nekik, esténként együtt énekeltünk, játszottunk, kártyáztunk, römiztünk, csapdlecsacsiztunk, vagyis együtt voltunk. Később, amikor már engedtük a tévézést, akkor már nem akartak tévét nézni, szívesebben olvastak vagy társasjátékoztak. Az unokák viszont már elég sok időt töltenek a képernyő előtt, mesefilmeket néznek, videofilmeket, de fájdalmamra nem a szép magyar népmeséket, hanem idétlen amerikai 62 XI. évfolyam 11. szám-2001. november
