Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)

2001 / 11. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Kaló Béla: Fényűző életet élek

rajzfilmeket. De azért az esti mese - amit anya vagy apa mond el, olvas fel - nem hiányozhat.

A napilapok szellemi értelemben alaposan lepusztultak, a hirdetésekre vannak kihegyezve, nem a tájékoztatásra. Nincsenek, vagy alig tényfeltáró, elemző riportok, izgalmas interjúk, kiszorították a tárcát, karcolatot, a míves publicisztikát, internetes hírhulladékokon élnek. A hétvégi számokból kiszorult az irodalmi rovat, a gyerekrovat. Nekem szerencsém van, hogy a helyi Észak-Magyarország szombati számában létezik a Kuckó, a gyerekek kedvelt rovata, amelybe immár évek óta én írom a meséket. A hétvégi irodalmi rovat innét is száműzve lett, amit én nagyon fájlalok. Nagyon sok egyújságos ember él közöttünk, mondjuk olyan, aki csupán az Északot tudja megvenni, a kultúrához csak ennek révén juthatott, juthatna hozzá. Régebben olvashatott tárcát, novellát, de még verset is. Most már nem olvashat, Lehet, hogy nem is nagyon akar, biztosan vígan megvan nélküle, de mégis szép volt, jó volt, hogy megkapta a lehetőséget, hogy olvashasson, és bizony sokan olvastak is. Ha már egyszer ott volt az orra előtt. Az irodalmároknak is jó volt, hogy több tízezer példányban látnak napvilágot, ami bizony nem semmiség a néhányszáz példányban megjelenő irodalmi lapokhoz képest. De ki törődik ma a költővel, ki az olvasó leikével? A pénzével legföljebb. A pénzt költő, a hirdető olvasó a jó olvasó. Régen politikafüggő volt a napilap, ma pénzfüggő. Se ez, se az nem jó. Summa summarum, elég silányak a mai lapok. Tisztelet a kivételnek. A kivétel persze fehér holló.

Nem ismerem a Vad angyal életét, semmi közöm Lucecitához, ugyanis nem nézek szappanoperákat, utálom a sorozatokat. Egyetlen kivétel a Dallas volt: akkor kezdődött, amikor kórházba kerültem, ott elkezdtem nézni, aztán figyelemmel kísértem, amíg véget nem ért. Azt hittem, ennél hitványabb film már nem létezik, az már a béka feneke. Tévedtem. A szellemi elmocsarasodás idejét éljük. Egy háztáji példa: feleségem kolléganője dicsekedni szeretett volna velem az egyik főorvosnak. A főorvos úr sose hallott rólam, ő nem olvas verseket, mondta kicsit talán büszkén is. Valamikor egy ilyen kvalifikált értelmiség elsüllyedt volna szégyenletében, ha műveletlenségére fény derül. Általában műveltek voltak, de semmiképp sem büszkék műveltségi hiányosságaikra. Ma mintha dicsőség lenne a tuskóság.

Szólnod kellene az átkozott anyagiakról is, egyelőre még nem euróbán kapod a tiszteletdíjat, s könyveid nem százezres példányszámban fogynak, miként másnak sem.

Szerényen élünk, de nem nélkülözünk, sajnos voltak olyan időszakok is. Mára konszolidálódott anyagi helyzetünk. A honoráriumok nem tesznek ki valami nagy összeget, mondhatnám, csurran-cseppen, mint a hét szűk esztendő tehenének a teje, de mi addig nyújtózkodunk, ameddig a takarónk ér. Annyit költünk, amennyink van. S annyi, amennyi feltétlenül kell, van. Most például Miskolc város irodalmi ösztöndíjasa vagyok, jobban van mit aprítani a tejbe, tavaly a Művészeti Alaptól kaptam ösztöndíjat irodalmi munkásságom támogatására, tehát nem panaszkodhatok. Egyébként sem panaszkodnék, nem az én műfajom, mint ahogy a dicsekvés sem. Ha több pénzre vágynék, csak azért, hogy a gyerekeimet jobban segíthessem. De ők nem várják el ezt, sosem voltak követelőzőek, nem szégyellték, hogy szerényen élünk, hogy nem futja márkás szerkókra, hogy sohasem utazunk külföldre. Részük volt viszont pénzben ki nem fejezhető és meg nem vásárolható szeretetben. A pénz nem boldogít, tartja a mondás. Én tudom, hogy a pénztelenség még kevésbé, de az én felfogásom szerint nem ezen áll vagy bukik a dolog. Nekem a lélek igazi dolgai igazán lényegesek. Persze ez nem jelenti azt, hogy a pénz ellensége vagyok, de a szolgája sem. A művészet Kenyeres Zoltán gyönyörű kifejezésével a lélek fényűzése. Mondhatom, fényűző életet élek.

Új Hevesi Napló

63