Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 11. szám - VERS, PRÓZA - Murawski Magdolna: Napló 1996-97
válasz, melyet azért többnyire szótlanul, valami boldog áhítatban sugárzunk az Egyetlen Lény felé, aki minden titkainknak tudója és minden bűnünknek egyedül kompetens feloldozója. Semminemű földi szeretet, sem dicséret, semmilyen földi fény nem lehet olyan értékű, mint amit O nyújthat nekünk. Az író feladata az igazság megkeresése, feltárása és megfogalmazása. Mindez legjobb tudása szerint. Minden író közös nyűge, félelme vagy fájdalma, hogy földi szerepében túlságosan tökéletlennek, kevésnek vagy műveletlennek érzi magát. Különösen nagy szenvedéseket okoznak ezek az érzések a kifejezetten zseniális művészeknek, akik minden egyes mozdulatukkal, minden szavukkal vagy gesztusukkal művészetet sugároznak. A magyarázat a művészet születésében rejlik. Mikor egy műalkotás megszületik, az nem úgy szokott történni, mint ahogyan azt a versfabrikáló „művészek” képzelik. Teljes tudatváltás történik, átlépünk egy másik dimenzióba, „hazamegyünk”, úgymond, és hajdani szeretteinkkel, túlvilági társainkkal kommunikálunk, átmentünk valamit a földi világ számára mindabból a tökélyből, ami ott uralkodik. Afféle prométheuszi tüzlopás ez, csak bennünket nem láncolnak sziklához ezért, nem tépetik a májunkat a keselyűvel, nem szabadít meg bennünket Héraklész, és nem húznak az ujjúnkra vasgyűrüt kődarabbal, hogy soha ne feledjük leláncoltatásunk büntetését és a tehetetlen fájdalmat, a tépéseket a májunkon. Önkéntelenül tesszük, amit teszünk, ösztönösen, és azzal a boldog vagy fájdalmas vállalással, hogy hiszen nincsen más választásunk. Ezek vagyunk, tüzet lopni jöttünk, ugyanazzal a gesztussal, mint Prométheusz. Tudjuk, hogy akit megajándékoztunk, nem lehet azon a félisteni szinten, mint a hajdani mitológiai hős, tehát a szerepünkkel felvállaltuk ezt a szintkülönbséget is: a kortársaink a költészetünkhöz, a művészetünkhöz képest most még afféle vademberek, barbárok, tehát fel se foghatják annak az értékét, amit nekik ajándékba hoztunk. Éppen ezért értelmetlen dolognak tartom, ha kortársainkat ostorozzuk ezért. Rezignáltan vagy bölcs mosollyal tudomásul venni mindezt sokkal emberibb. Persze, a művész földi pályafutásában benne van ugyanazon büntetés is, mint Prométheuszéban: földközelben, hétköznapi szerepünkben leláncoltnak érezzük magunkat, mert hiszen folyton belebotlunk a szűk látókörnek ostoba megjegyzéseibe, az elénk kitett lábakba, mert a leláncolt, mozgásában korlátozott ember ennek mindig ki van téve a környezetében. A büntetésünk meghatározott időre szól: földi pályafutásunk idejére. Félistenek, ha találkoznak, talán elviselhetőbbé válik mindaz, ami korábban kinozta a mitológiai hősöket, és földi analógiáikat, a művészeket, nagy embereket. De ez nem mindenkinek adatik meg. Marad a bezártság, a röghözkötöttség bénító érzése, a bennünket marcangoló jelenkor minden kíméletlensége (ne feledjük, hogy a keselyűnek Prométheusz mája csak egy kis csemege volt, miért lennénk mi másfélék a bennünket érzéketlenül mardosó, csipkedő kortársak számára?) És ha feloldoznak bennünket egykoron, még mielőtt letelne ez a földi pálya, különféle gyűrűket húznak az ujjúnkra, medáliákat aggatnak ránk, mint ízléstelen díszeket a karácsonyfára. Vajon jobb-e azoknak a társaknak, akik ezt a „megtiszteltetést” megérik? A gyűrűk vagy érdemrendek pontosan ugyanazt fejezik ki, amit Prométheusz gyűrűje: sose feledd rabságod emlékét! Tudd, hogy bármikor rabbá tehetünk ismét, ha nem úgy szólsz, ahogyan mi akarjuk. A kő, azaz nagydarab szikla, és a vaslánc lényed mélyén élnek, és neked naponta át kell élned azt a rettegést, mely a menetrendszerűen érkező mardosások (manapság inkább rugdosódások, gúnyröhejek és diszkrimináció) formájában úgyis megérkeznek, és ettől a tudattól, míg csak a földön élsz, meg ne szabadulhass soha! Talán ez volna földi küldetésünk lényege? A hajdani lázadás emléke, és tökéletesedés a művészet szent kohója által? Nem tudom megmondani, de ebben a magányos, délutáni elmélkedésben úgy érzem, hogy a lényege Új Hevesi Napló 41
