Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 11. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XLI.
tehén valagában a szalmaszál. De a szája az oltári nagy volt, soha nem fogta be, azt hitte, ő az Atyaúristen.- Te Gazsi! Erről jut eszembe, ez az új ember, akit a nyár elején vettünk fel, ez azt hiszi, hogy övé az egész Bükk. Ez a terepjárójával, amikor a Hagymásból jön hazafelé, nem a műúton megy, hanem az ösvényeken keresztül, itt a területen. Ez végigreflektorozik itt mindent. Lenn a bozai szélen a múlt héten lőtt is így valamit. Tudom, mert mondta a vadhúsos, az a rokonod, a Pali. Pedig nem is volt ide beiratkozva, ki a franckarika ajánlotta ezt be nekünk? Olyan helyen négykerekűzik, ahol ezer év óta még lovas kocsi se járt, most meg szanaszét zavar minden vadat. Én már arra gondoltam, hogy szólok az elnöknek, csináljon már valamit, mert ez nem bír magával. Idefogadtuk, s már azt hiszi, hogy ő görbítette a Holdat.- így van ez, jó komám! Mi meg szólni sem mertünk évekig egy szót se. Megváltozott a világ. No! Ott álljál le, ni, ott majd meg tudsz fordulni! - mutatja a híd melletti kiszélesedő füves részt, de érezni a hangsúlyán, hogy ő is ugyanúgy gondolkodik erről a dologról, mint István barátja. Gáspár már a puskáját húzza ki a tokból, de Pista még mindig a kocsiban keresgél valamit.- Mit molyolsz már olyan sokáig, ne most rendezkedjél már abban az autóban! - seppegi visszafogott hangon, mert itt kinn a területen a hangos szónak már nincs helye.- Nem találom a keresőtávcsövemet. Hiába kutatok, nincs. A nagy sietségben otthon felejtettem. Éreztem is, hogy valami hiányzik.- Nem érdekes, majd fülelsz, meg nézel a szemeddel. Azért van az. Csak nehogy úgy járjál te is, mint az előző titkárunk Szarvaskőben.- Miért, ő hogy járt? - kérdezi Pista, aki még mindig kutat a hátsó ülésen lévő cókmókok között, mert még nem törődött bele, hogy nem lóghat a nyakában az egyébként elválaszthatatlan, nagy fekete, szovjet gyártmányú távcsöve.- Jó néhány éve történt már ez az eset, de nekem nagyon tetszett, hát azért jegyeztem meg. Ő is a kukoricához járt ki disznóra, így esténként. Vékony tábla magánkukoricák voltak ott is, mert ezt a meredek pontot a tsz nem tudta megművelni. Már vagy a negyedik este járt oda, lopakodott, fúlelgetett, hogy hallja-e a disznók evését a kukoricából. Az úton erős váltók voltak, benn a táblában meg szobányi törések. Induljunk mi is, és majd útközben folytatom! A használhatatlan, elkorhadt gerendájú, öreg híd túloldalán autók már nem jártak. A párás késő délután a megpuhult száraz fűben teljesen csendben tudtak haladni a fuzfasor irányába. Gáspár folytatta a történetet.- Szóval, már besötétedett, amikor a titkár húsz-harminc lépés után meg-megállva settenkedett ott a dülőúton, ahogy az előbb is mondtam, már sokadszor. Ahogy egy enyhe kis kanyar után kikukucskál, az addig nem látható részen megpillant egy nagy fekete foltot. Ez tegnap nem volt itt, villan az agyába, és már kapja is a puskát, mert hát jókora disznót vélt felfedezni abban a nagy sötét foltban. Nem nézte ő meg a keresőtávcsővel, hogy mit is lát, hogy hol az eleje meg a vége, és úgy egyáltalán, csak kibiztosított, vállához emelte a fegyverét, s már világított is a puskalámpával. A foltnak megvillant a két szeme, mire ő menthetetlenül odadurrantott. De talán be is tojt rémületében - így mesélte akkor ő is -, amit én készséggel el is hiszek neki, mert a lövés pillanatában irtózatosat csörrent, dörrent az a valami, s ugyanabban a pillanatban eszeveszett módon kezdett el vonítani. Rögtön tudta ő is, hogy valami nem stimmel, hogy amit ő disznónak gondolt addig, az valami más lehetett. Egészen más. Új Hevesi Napló 17
