Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 7. szám - VERS, PRÓZA - Szokolay Károly műfordítása
Semmit se látott. Égnek fordította a fegyver csövét, s elhúzta a ravaszt. Tompa csattanás. Fölhúzta, megmozgatta a tárat, semmi. Aztán egészen közelről hallotta Szekér hangját:- Vissza! Hagyd a francba!... A rádió tovább üvöltött a szobában. Ő meg csak a fegyvert nézte, és megremegett a térde. A másik kettő porosán, piszkosan, falfehér arccal támolygott be az ajtón. Berkes kérdőn nézett rá. Ő meg mintegy válaszképpen a parancsnok kezébe nyomta a fegyvert.- Tudom, üres - rándította meg a vállát Szekér. - Napközben nem szoktam megtölteni a tárat. A franc cipeli még azt is... A másik kettő dermedten bámult egymásra. Szekér ledobta az ágyra a két géppisztolyt, a rádióhoz ment, és remegő kézzel nyomta le a gombot. A hangjából eltűnt a magabiztosság.- Szirtisas! Szirtisas! Itt sólyom. Jelentem, lehet, hogy lelőttünk valakit... Philip J^amanfia Qs^o/cwnAó/ é/wech>e Felhőktől elsöpörten tenger alatti kertekben járunk. Lángoló fehér ablakok, ahonnan csalogányok lobognak a napban. A síkság nagy városaiból jöttünk, vagy a démonok holdbéli tavából? Egy szárny az egész tested, félig látott világok leánya; együtt szádunk a hús szikláira, ősi szerelmesek hamuja alá. Nincs itt szabály, nincsenek évszakok, nincs gyötrelem, csak a vágyaink vannak párába vonva. Percenként születnek itt szellemek újjá arcod pókhálóiban. Holdfényben kacagó kisgyerekekkel vegyül el a hajad, pillangók szállnak le pihenni nyakadra, szavaik öltöztetik a táncoló csillagokat, melyek lassan a földre hullnak. Új Hevesi Napló 31
