Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 9. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Kaló Béla: „Csak az van, ami volt”
nélkülöz minden sallangot.” Ki ne szeretné, amikor bölcsnek és tárgyilagosnak nevezik? Nekem sincs más dolgom, mint hogy elhiggyem. Bár eléggé kételkedő elme vagyok. Hogyan született meg az én versvilágom? Gondolom, lépésről-lépésre, versről-versre, sorról-sorra. Költői fejlődésem útja nem volt ment a szörnyű nagy kacskaringóktól. Kezdetben a szegények költője kívántam lenni, verseimmel használni akartam. Úgy akartam írni - ez, azt hiszem, sikerült is -, hogy mindenki értse, az is, aki nem végzett főiskolát, egyetemet, csupán nyolc elemit. Ez bizonyos mértékig a költészet degradálása volt, gúzsba kötve éreztem magam, s rá kellett jönnöm, hogy én nem vagyok közéleti költő. Én csak a magam nevében tudok szólni hitelesen. Nincs mese, individuális költő vagyok, moralizáló, létértelmező gondolkodó. Pályám elején metaforákban bővelkedő verseket írtam, ez kétségkívül Nagy László hatása volt, aki akkoriban igen nagy népszerűségnek örvendett úgy az olvasók, mint a feltörekvő ifjú költőnemzedék körében. A képalkotás, azt hiszem, ma is az erősségeim közé tartozik. Verszenét bizonyára Weörestől tanultam. Tudatosan sohasem választottam mestereket, de kedves költőim mindig voltak és most is vannak. Akiket a leggyakrabban emelek le a polcról: Arany, József Attila, Weöres, Pilinszky, Eliot, Rilke. A maik közül: Orbán Ottó, Faludy, Kányádi, Barti Nagy, Rakovszky. Ahány vers, annyiféleképpen születik. Minden alkalommal kétségbe esek, amikor az üres papír fölé hajolok. Úristen, nem tudom, hogyan kell verset írni! A rutin - minden művészet megrontója - engem elkerül. Általában hosszú vajúdás után születnek meg a verseim, de vannak azért könnyű szülések is, amikor szinte kicsöppen a vers a toliamból. Van viszont olyan versem - a Cigánylány c. például, amely a VÁRhely lapjain jelent meg néhány éve - amit húsz évig írtam. Persze nem egyfolytában, csak időről-időre elővettem, csiszolgattam. Az eredetileg másfélszáz soros versből mára huszonnyolc sor maradt, de lehet, hogy egy-két sortól még mindig meg kell válnom, ugyanis Sarkady Sándor soproni költő barátom szerint az utolsó két sor nem igazán jó. Azt hiszem, igaza van. Mára - mondhatni beérkeztél. Megszülettek a nagy versek is, s mégis - újabban - a mesék, gyerekversek felé fordulsz. Ennek különös oka van, vagy pályád szerves részét képezik a kicsiknek szánt írások? Nem érzem úgy, hogy beérkeztem volna. Kétségtelen, hogy vannak olvasóim, s néhány fontos helyen is számon tartanak, de költészetem kánonizációját tekintve előbbre kéne tartanom. A hivatalos irodalom még nem igazán fogadott be, és ez őszintén szólva bánt. Gyöngébb költőket jobban babusgatnak, jobban segítik őket. De hiszem, hogy mindennek eljön az ideje. Van egy kedvenc mondatom, Péntek Imrétől kölcsönöztem: Én saját erőből lettem senkivé! Fontos a szakmai elismertség és az olvasók szeretet. E kettő együtt igazolhat, mondjuk így hitelesíthet egy-egy költői életművet. Hiányérzetemben biztosan szerepet játszik a líra siralmas helyzete napjainkban. Pályám kezdetén sokkal fontosabbnak tűnt a költészet, megbecsültebbek voltak a költők. Degradálódott a költészet és a költői szerep. Ennek oka elsősorban a társadalmi változtatásokban keresendő. Néha úgy érzem, mintha a költők is azt a cél tűzték volna ki maguk elé, hogy elriasszák az olvasót, hogy lejárassák a „szakmát”. Hogy a nagy verseim megszülettek volna, abban egyelőre kételkedem, viszont magam is ügy gondolom, hogy néhány nagyon fontos - legalábbis az én költészetem szempontjából az - vers megszületett. Persze a remekművekről sem mondtam le, minden költő szeretné megírni a magáét, aztán van, akinek sikerül, a legtöbbjének azonban nem. Majd meglátjuk. Hogy miért fordulok a gyerekversekhez, mesékhez? Nem újkeletű dolog ez nálam. Afféle missziónak tartom a gyerekekhez írni. Munkásságomnak csaknem a fele - tizenegy 80 XI. évfolyam 9. szám—2001. szeptember
