Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 9. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Kaló Béla: „Csak az van, ami volt”
számtant tanította. Megrémültem, amikor számon kérte tőlem, hogy mit csinálok óra alatt, de nem harapta le a fejemet, sőt feladatul adta, hogy óra végére, mire a többiek megoldják a számtanpéldát, én írjak egy verset. Megírtam. Ezzel egy csapásra hires költő lett belőlem, Szögligeten én voltam Petőfi kettő. A hírnév bizonyos kötelezettségekkel járt, verseket kellett írnom a lányok emlékkönyvébe. Gyártottam is szorgalmasan nyilvánvalóan Petőfi hatására a szerelmes és hazafias verseket, efféléket: „Először a hazát szeresd, / utána meg szép lányt keress. / Mert ha fordítva csinálod, / nem szeretnek majd a lányok!” Ez forradalmi változás volt az emlékkönyvi versikék történetében, melynek egyik reprezentatív darabja ez volt: „A falon mászik egy pók meg egy légy, / Kívánom, hogy boldog légy!” A sikertől vérszemet kaptam, megalakítottam az önképzőkört, amelynek két sajátossága volt. Az egyik, hogy csak fiúk lehettek a tagjai, a másik, hogy óra alatt működött. A következő ötlet a verspályázat volt, fődíjként egy csomag Munkás cigaretta volt kitűzve, az akkori idők legtüdőrepesztőbb füstölnivalója. Kocabagósoknak vonzó volt a pályadíj, olyannyira, hogy azok is versírásba fogtak, akik kiütést vagy hidegrázást kaptak korábban a versektől. A sok-sok sántító, kancsalító versezet között ez tűnt fel: „Suttog a fenyves, zöld erdő, / Télapó is már eljő. // Csendül a fürge száncsengő, / Véget ér az esztendő.” Ezt Mihály Jóska barátom írta. Egyből elfogott a sárga irigység, Jóskának az első verse volt ez, én öreg költő létemre se tudtam ilyen szépet. Ám a zsűrit ez hidegen hagyta, engem hozott ki győztesnek. Csak hetek múlva tudtam meg, hogy azt a verset Weöres Sándor írta, Jóska csak lemásolta. Mentségemre legyen mondva, Jóska is kapott a cigarettából, amit hátul a deszkabudiban szívtunk el. Versekkel kezdtem bombázni a szerkesztőségeket. A Pajtás Újság közölt is egy részletet az Apám című versemből. Eltettem a lapot, de sajnos elkallódott, miként Weöres Sándor képes levelezőlapja is, amit akkor írt „Kedves öcsém”-nek, vagyis nekem, a klottgatyás falusi lurkónak, amikor elküldtem neki a versemet is, a Madárijesztö dalát. Nagyon örültem, hogy nyomtatásban láttam a nevemet, és hogy honoráriumot kaptam. Az a nyolcvannyolc forint volt életem első keresménye. A feladóvevény még megvan, a honoráriumot 1963. október 3-án postázták. Költő leszek, mondtam édesanyámnak, ebből fogok élni, megírok naponta két- három verset, több pénzem lesz, mint a tsz-elnöknek, élek, mint Marci Hevesen. No, ez nem egészen jött be, a Marci, s bár szorgalmas vagyok, a napi két-három vers sincs meg, igaz, nem is törekszem erre. így is rengeteget írtam, gyanítom, többet, mint kellett volna. A rostálás műveletét nem kellett volna kizárólag az időre bíznom. Az általános iskolában minden iránt érdeklődő gyerek voltam, szerettem sportolni, tagja voltam a suli négytusa-válogatottjának, ügyesen rajzoltam, elbűvöltem a felnőtteket azzal, hogy lemásoltam a szentképeket. Jó tanuló voltam, tanulni akartam, nem fűlt a fogam a paraszti munkához. A pályaválasztásom nagy dilemmája volt a családnak. Humán érdeklődésű gyerek lévén gimnáziumba szerettem volna menni, de szüleim, főleg édesapám úgy gondolta, jobb volna olyan iskola, amely szakmát, vagyis kenyeret ad a kezembe. így kerültem kohó- és öntőipari technikumba. Nem nagyon smakkolt ez nekem, idegenek voltak a szaktantárgyak, de azért iparkodtam. Az első félévben osztályelső voltam, sportoltam, a tornatanár olimpiai bajnokot akart nevelni belőlem. Atletizáltam, főleg távolugrásban voltam jó. Önképzőkörbe jártam, szóval mutogatni kezdtem az oroszlánkörmeimet. De aztán jöttek a lányok, a mindent elsöprő szerelem. Egy kék szempár szebben tud ragyogni, mint a világ összes olimpiai aranyérme. Negyedikben már többet jártam az iskola mellé, mint bele. Barátom hamisította az orvosi igazolásokat. A végén már Új Hevesi Napló 77
