Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 9. szám - VERS, PRÓZA - Benkóczy György: A bíborszínű város
Benkóczy György QÁ /rf/wrdxánu várod Ez az írás reprint kiadás: mint múltról szóló a múltban, 1944-ben jelent meg a dr. Szikszay László szerkesztette kassai Új Magyar Múzeum szeptemberi számának elején Mécs László: Rózsák közt jár a vendég c. verse és Ágoston Julián egri ciszter költőtanár: Leszáll az éj c. verse között. A hadi helyzet akkorra már úgy kiélesedett, hogy olvasója alig akadt, semmi figyelmet nem keltett. Talán megér annyit, hogy ismét megjelenhet e nagyszerű folyóiratban az egri olvasók előtt. Kezdetben volt a köd, aztán kibukkant belőle anyám és apám, a ház és az udvar. A ház már a második volt, amelyben élni és látni kezdtem, képéből csak az a keramitos kapubejárat él ma is bennem merev keménységével, melyen végigvágódva bevertem a fejem, amikor a frontról hazajövő apámnak a szürke, vasrácsos ablakú kaput akartam kinyitni. Később az utcán látom magamat, hurcolkodtunk két házzal lejjebb. Tornyok, háztetők táncoltak előttem, míg kezemben egyensúlyozva a rámbizott cserepes muskátlit, megtettem a harminc méteres távolságot a két kapu között. Az új otthon alacsony, földszintes épületének komor, sötét ablakaiban , sötét ablakaiba a visszatükröződő hatalmas fák, a télikertre nyíló szalon, melynek ajtajában egy jószágigazgató lőtte főbe magát, a kocsiszín és az istálló rengeteg ottfeledett holmija, az ismeretlen, kalandra csábító padlás elmosta az utca friss, derűsen vidám benyomását, mégis akkor tárult elém először a város, s azóta is, időben visszafelé, szépségében és történetiségében mélyebben ma is egyre tágul. Látással és értelemmel csak később érzékeltem Eger kövekbe épített történelmi közösségét. A háttér a Civitas Carolina lejtőjéről, abból a városrészből, ahol laktunk, s ahol legnagyobb püspöke új lakónegyedet szabott ki, hogy letelepítse székhelye építésén dolgozó iparosait, mestereit és művészeit, laposan terül szét az aranyló, rozsdabarna őszben, halvány fényben derengetve a völgyből felnyúló tornyok bágyadt szürkéjét s a tetők tompa pirosát. Házunk előtt nyúlt el a gyerekszemnek roppant vásártér, itt vonult el sajnálatosan a vörös hadsereg néhány kis maradványa rozzant ágyúival, otthagyva a sajgó emlékeit s a kétes megkönnyebbülést is a polgárok lelkében. Pár napra rá már a románok verték fel tanyájukat a téren, a környék gyerekhada kíváncsian vetette magát az érthetetlen hangok s a rablott holmik kusza összevisszaságába. Szénát vittem haza a nyulaimnak, de az utcákon alig mutatkozott felnőtt, s apám éjszakába nyúlva beszélgetett egy beszállásolt hadnaggyal az ebédlőben, ahová nem volt szabad bemenni. Aztán egy esős este vad nótát sodort be a szobába a szél, s a cselédlányok viháncolva rohantak a kapualjakba. A sötét úttesten messze fröccsent a sár a bakancsok alatt, s a barbár induló vadul szorította össze a szívemet. Elmentek ők is, s egyedül maradt a város, félrerakta félelmét és hozzálátott a takarításhoz. Proletárdiktatúrás megfelelt eredményű bizonyítványommal iratkozni indultam harmadik elemibe. A téren rőt máglya égett a törvényszék hátsó fala előtt, kommunista könyvek és röpiratok pernyéjét ragadta magasba a melegtől rezgő levegő. Tavaszra eltűnt a kiégett fű fekete foltja, tábori oltárt ácsoltak, a szabadtéri misén esküdtek fel a honvédek a nemzeti hadseregre. Az ólmos háborús évek után először ragyogott fel az egyenruhák aranya, a sisakok ezüstje s a főpapi ruhák bíbora. Mindez történelem volt, de összefüggéstelen és érthetetlen képsorozat, napi események gyermekészhez eljutott tüneménye. Fogalmak, szavak hányódtak előttünk a nagyok beszédjéből, inkább csak szüléink szemének aggódásából vagy felcsillanásából Új Hevesi Napló 33
