Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 8. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Eördögh István: Krokodilkönnyek Rómából
Kommunizmussal szemben rezisztens egyháziak és civilek hithü tanúságtétele ugyanis szinte nevetségessé vált, hiszen miért a börtön, a zaklatás, az üldözés, az állásnélküliség, vagy az emigráció vállalása, amikor a vallás esküdt ellenségeivel dialogizáló békepapsággal maga a Szentszék parolázott. Casaroli első tárgyalópartnere az a Brezanóczy Pál egri apostoli kormányzó volt a magyar hierarchia részéről, akit az ateista Magyar Népköztársaság Zászlórendjének II. fokozatával tüntetett ki érdemeiért, 1962. január 24-én. Casaroli maga is elismeri a 72. oldal 2. bekezdésében, hogy „a tárgyalások hasztalanok voltak”, mert „a kommunizmusnak határozott, vitathatatlan stratégiája volt a vallás és az egyház ellen”, a „dialógus pedig pontosan a Szentszéket akadályozta meg, hogy nyilvánossá tegye a szocialista országokban elnyomott egyház helyzetét”. De akkor mit ért el az Ostpolitik? Mindszenty és más ellenállók morális ellehetetlenítését? Az oly sokak vállalta passzív rezisztencia nevetségessé tételét? Az Országos Béketanács Katolikus Bizottságának és a Magyar Püspöki Kar Opus Pads szervezetének bizalmát élvező kollaboránsok, elvtelen haszonélvezők és nagyobb egyházi hivatalokra éhező párt-konszenzussal jelöltek legitimizálását? A felelősségvállalástól és a döntésektől rettegő, egyéniségeket nélkülöző jelöltek legitimizálását? A magyar bázisközösségek tönkretételét? A római magyar felső hierarchia kanonizálását? A magyar bázisközösségek tönkretételét? A római magyar emigráns klérus irattárának Casaroli személyes irányításával és erőszakkal történt elkobzását, netán a dialogizáló kommunista partnernek történt kiszolgáltatását? A római Pápai Magyar Intézetnek a kiszolgáltatottságát az állami ellenőrzésü, „poloskákkal” megfigyelt Via Giulia-i épületben és az intézet rektorainak a még 1951. május 19-én létrehozott Állami Egyházügyi Hivatalnak tett, mindmáig titkosított rendszeres jelentéseit, amely szervezet a kommunista minisztertanács felügyelete alá tartozott egészen a rendszerváltásnak nevezett új hatalomfelosztásig? A földalatti egyház titkos szenteléseinek demoralizálását, melyekről érthetően máig sem születtek kutatási eredmények a kollaboráns magyar hierarchiát kiszolgáló, minősítés nélküli, de egyháztörténészeknek tituláltak tollából? A mindmáig nem kárpótolt teológusok 24 hónapig tartó, diszkriminatív módon történt besorozását, hivatásuk és tanulmányi előremenetelük tönkretételét célzó katonai szolgálat a nagyatádi, a lenti vagy más büntető jellegű egységeknél? Vagy talán az 1964-es megegyezést követően már decemberben történt hat jezsuita, hét Regnum Marianumhoz tartozó és két más egyházmegyés pap letartóztatását, Folytathatnánk még a kérdéses eredmények sorát. Casaroli, mint jó diplomata, minderről nem is vesz tudomást könyvében. Románia egyházpolitikai eseményei pedig teljesen kimaradtak a tizenkét fejezetes munkából ugyanúgy, ahogy a vatikáni diplomácia sem szentelt különösebb figyelmet a romániai katolikusok évszázados hithűségének II. János Pál pápa legutóbbi romániai látogatása során. Ezek után fel sem merjük tételezni, hogy netán pontosan azért maradt ki Románia egyházpolitikai profiljának tárgyalása, mert az 1949. június 26-án letartóztatott Márton Áron püspök és a mintegy 1 154 000 romániai magyar katolikus, vagy éppen az unitáriusok kálváriájáról kellett volna megemlékeznie abban a geopolitikai térségben, ahol eme egyházak legújabbkori sorsa mintha ugyancsak alku tárgyát képezné az ortodoxiával történő vatikáni dialogizálásnak? A Casaroli-féle apológia azt viszont nem titkolta el, hogy Mindszenty, miután engedni volt kénytelen VI. Pál pápa presszióinak és az Ostpolitik megoldást hirdető hírnökeinek, megbánta 1971. szeptember 28-i távozását Magyarországról és lelkifurdalástól gyötrődve kijelentette: „ego debuissem móri in Hungária”, ami viszont az olvasó számára az Ostpolitik etikai csődjének autentikus minősítése. 64 XI. évfolyam 8. szám—2001. augusztus
