Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 8. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXXVIII.
B ükkaljai ösvényeken XXXVIII. Február utolsó hetében jártunk. Napok óta melegen sütött a nap. A hó már rég elolvadt, fel is szikkadt a föld. Verőfényes, tavaszillatú, gyönyörű délután volt. Nem lehetett otthon maradni. Négy darab tízes és három darab hatos söréttel töltött patront tettem a kabátzsebembe. Vigyázva arra, hogy páratlan legyen s lehetőleg hét, mert az biztosan szerencsét hoz. Mint vadászatba indulás előtt mindig, most is beköszöntem lányaim szobájába, csak úgy, az ajtónyíláson bedugott fejjel.- Szervusztok. Aztán tanuljatok, s mire édesanyátok hazajön, mosogassatok el!- Nagy kalappal, apuka! - kiabálták a lányok virgonc jókedvvel, s miközben egy pillanatra megállították a videomagnót, még hozzátették - Persze, hogy tanulunk, és a szemetet is levisszük. Majd. Már húztam volna be az ajtót magam után, de az a nyavalyás, sokat hallott és nagyon utált „majd” megállította mozdulatomat.- Ne majd! Egyáltalán ne majd! Mert abból megint csak az lesz, mint mindig. Nyugodtan elücsörögtök itt a tévé előtt, amíg anya meg nem érkezik, s akkor menthetetlenül hangos civódás lesz abból, hogy a két nagylány csak lustálkodik egész nap, a sok szennyes edény meg ott van a mosogatóban. Meg a tegnapi szemét sincs még levíve. Ráadásul a macska tányérját sem mosta el senki.- Te könnyen beszélsz, te itthon se vagy. Csak beülsz az autóba és mész az erdőbe - vágta oda a kilencéves kisebbik, mire a nagyobb, a másodikos gimnazista, jelentőségteljesen bólogat hozzá.- így van. Igaza van a húgomnak, bár ez az anya szövege, ezt tőle hallotta.- Ne mondjatok már ilyet - bizonytalanodik el a hangom - már három napja nem voltam kinn az erdőn. Gyönyörű tavaszi idő van. Hét ágra süt a nap. Inkább gyertek ti is velem - de már le is tettem a hátizsákomat, mert a lelkifurdalás keserűen és mélyen belémmart. Veronika, az elsőszülött lányom évekkel ezelőtt már egyszer-kétszer elkísért délutáni, koraesti őzlesegetésre, de ezzel le is tudta a vadászatot, mert nem volt türelme az egyhelyben való ücsörgésre, s nem volt hajlandó csendben maradni sem. A kicsit viszont még egyszer sem tudtam kicsalni. Ám most fényes kis szemük egy pillanat alatt kikerekedett, s a szokásos „dehogy megyünk mi a szúnyogos, kullancsos erdőbe” helyett egymás szavába vágva záporoztatták rám a kérdéseiket.- Miért, elvinnél? Hová mész? Mit akarsz lőni? Meddig maradnánk? Sokat kell-e ott gyalogolni? Nofene! Ezeket meg mi lelte? Ekkora kíváncsiságot régen nem tapasztaltam. S csak úgy, talpig zöldben, gumicsizmásán lerogyom a heverő sarkára, és szép sorban válaszolok a kérdéseikre. Bélapátfalva környékére, pontosabban a cementgyár fölé készülök kimenni a Szászkerülő nevű területrészünkre. Dúvadazni szándékozom, szajkót, szarkát szeretnék Új Hevesi Napló 15
