Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 8. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXXVIII.
lőni, esetleg rókát, ha sikerülne. Már felszáradtak a földutak, autóval be tudnánk menni a völgybe, úgyhogy nem szükséges sokat gyalogolni, csak amennyihez kedvetek van. Ha meg besötétedik, indulunk haza. Összevillan a tekintetük, egymástól várják a biztatást. Másodpercnyi néma csend, aztán szinte egyszerre bólintanak.- Megyünk! - s már ugranak is.- Mit vegyünk fel? Hideg van-e ott az erdőben? Kötelező-e oda a zöld színű ruha? Nekem csak fehér sapkám van. Bakancs jó lesz? - sorolja Veronika. A kicsi pedig kifejti, hogy ő a szokásos teája nélkül egy tapodtat sem hajlandó tenni, sőt készítsek vajas kenyeret is, mert soha nem lehet tudni, s ha ne adj’ isten, elakadunk, nehogy szomjan vagy éhen haljunk. Mire ide eljutottam, már én is ráhangolódtam erre a „családi vadászatra”, hiszen amikor megemlítettem a lehetőséget nekik, nem gondoltam én azt, hogy ilyen hamar ráállnák, s hogy egy pillanat alatt ekkora lesz az elszántságuk. Megörültem, hogy kimozdulnak, hogy velem jönnek, s amíg ők a már megszokott hangos vitatkozásukkal, civakodásukkal öltözködtek, gyorsan két szendvicset papírszalvétába tekertem, s az iskolai uzsonnás, színes, nagymintájú vászonzacskóból előhalásztam a fél literes műanyag flakont és teletöltöttem teával.- Indulhatunk, de már most szólok, hogy az erdőben nincs helye a hangos beszédnek. Semmiféle vita ne legyen. Csak suttogás és az óvatos lopakodás az, ami az erdőbe való. Megértettétek? — tettem hozzá mintegy nyomatékként a végére, hogy érezzék mondandóm rendkívüli komolyságát.- Hogyne értenénk. Nagyon is értjük. Kiabálás nincs, csak tipegés néma csendben - szól a nagyobbik végtelen komoly arccal, s még int is a kezével nyugtatólag, ám közben huncutul les kishúgára. Érzem, kristálytisztán érzem a hangsúlyán, hogy valamiféle „okosabb enged” jellege van a dolognak. Egyszerűen és nagyon okosan rámhagyja, hogy hadd mondjam, de akárhogyan és akármi is lesz, ez az ő napjuk, pontosabban az ő délutánjuk, s ha már így alakult a dolog - akkor ők ezt elrontani nem engedik, bárhogyan is próbálom őket agyonfegyelmezni. Nem akartam vitatkozni, a szót fölöslegesen szaporítani, mert én is ugyanígy gondoltam, hisz amire eredetileg készültem, ahhoz még egy ember is sok, nem még három. A szarka vagy a szajkó esze, tapasztalata, látása annál sokkal jobb, hogy csak úgy cserkelgetve puskavégre kaphassa a vadász. Pláne díszkísérettel. Ám azért nagyon drukkoltam, hogy lássanak őzeket, rókát, s hát az erdő sok-sok csodájából lehetőleg minél többet. A rendkívül színes fantáziával megáldott, rutinos farsangi jelmezes felvonulók is kezdő amatőröknek tűnhettek hozzánk képest, ahogy nagy büszkén, libasorban vonultunk az autóhoz. Veronika hófehér sildes sapkában, sötétkék szabadidőruhában - mert az hasonlított leginkább a zöldhöz - s az én egyik magas nyakú pulóveremben, nyakában a keresőtávcsővel. A testvére egyik régi, s a tucatnyi jelvénytől csillogó vadászkalapomban, recés talpú kopott bakancsában, hátán az elmaradhatatlan uzsonnát rejtő neonzöld iskolatáskája. S hát az apjuk sem volt egy átlagos, hétköznapi látvány sajátosan összeválogatott, de kényelmes és célszerű vadászruhájában, ott a város délutáni megszokott forgatagában. De kit érdekelt ez? Ismétlem, olyan büszkén vonultunk, mint a párizsi sztár manökenek egy nemzetközi divatbemutató kifutóján. 16 XI. évfolyam 8. szám—2001. augusztus
