Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 2. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXXII.
B üUkaljai ösvényeken ’ XXXII. Tarca Pista bácsi szíjgyártó volt. A Fő utcán a postával szemben volt a műhelye. Kicsi, sötét és bőrszagú. Ám tele titkokkal, varázslatosan érdekes eszközökkel és sok éves pókhálókkal. Pont olyan, mint egy nyolcéves gyerek számára, megunhatatlanul vonzó. Pista bácsi távoli rokonunk volt. Édesapámnak másod-unokatestvére, vagy ilyesmi. Nemigen beszélgettek erről szüleim, mert Pista bácsi meg a felesége közt nem stimmelt valami. Nem éltek jól. Az asszony mindig szekírozta, sokszor nem is főzött neki, sőt az is megtörtént - nem egyszer -, hogy kapatosán hazadőlöngő rokonunkat elverte. Ahol érte. Úgy lendületből. Hol ezzel, hol azzal. A seprűnyél még csak hagyján, de a sparhelt alól hirtelenjében felkapott piszkavassal való hadonászás már életveszélyes volt. S bizony azzal is kapott gyakorta. Szóval hébe-korba szóba is került, egy-két mondat furán ért véget, amit én nemigen értettem, de az érzékeny gyermeki lelkem felfogta, hogy az elharapott mondatok előlem rejtenek el valamit, amit nem kell tudnom, amit nem illik gyerek előtt kibeszélni, amit természetesen ezek után még jobban érdekelt. Azaz Tarca Pista bácsi nagyon érdekes, nem mindennapi, titokzatosságokkal körülvett, távoli rokon volt. S mindezt betetézte, megfejelte még valami. Ami szintén nem megszokott, ami szintén valami olyan, ami már a Tarca Pista bácsi nevét meghallva is gyönyörűséggel, őrületes kíváncsisággal, olthatatlan érdeklődéssel töltött el. Tarca Pista bácsi vadászott. Ezerkilencszázötvennyolcban Mezőkövesden. A műhely tehát a Fő utcán volt, így gyakran mentem el előtte. Egyedül soha nem mertem bemenni, csak a nyitott ajtón kiabáltam be neki, hogy „Csókolom, Pista bácsi!”. De az ajtó ritkán volt nyitva. Mi több, a külső, nagy faajtón sokszor lógott a kalapnyi rozsdás lakat. Felette meg a két kopott szélű, cipősdobozból kivágott, keménypapírtáblák valamelyike. Vagy az „Anyagért mentem”, vagy a „Beteg vagyok, a jövő héten nyitok” Ezek leginkább a téli időszakban diszítették a festékhámlott, repedezett, nagy barna ajtót, amikor már jó hideg volt. Amikor már az abárolt szalonna kifagyott. Azaz disznóvágás idején. Mert Tarca Pista bácsi hentes is volt. Ügyes, jó ízeket kikeverő, szépen dolgozó hentes. Csak lassú és sokszor megbízhatatlan. Nem volt ritka, amikor a reggel 7 órai kezdés helyett délelőtt 10 órakor jelent meg egy-egy megrendelőnél. Addig az éhes disznó visított az ólban; a gazda meg már jó benyakalt a perzselő pálinkából idegességében, hogy hol lehet a mester. De ilyenkor is ragaszkodott Pista bácsi ahhoz a megrögzött szokásához, hogy délben Uj Hevesi Napló 7
