Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 2. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXXII.
egy órácskát aludjon. Azt nagyon szerette, arról nem mondott le. Általában ilyenkor már a szalonna, sonka, oldalas be volt sózva a teknőben; az üstből kiszedett főtt hús megdarálva, sőt be is volt keverve hurkának. A zsírban megsütött lacipecsenyéből, puha kenyérrel és csalamádéval alaposan beebédelt Pista bácsinak mindegy volt, hogy hol, csak ledőlhessen. Le is dőlt ő minden délben, s menthetetlenül szundított egy órát. Hogy körülötte jöttek-mentek, zörögtek, csörömpöltek vagy félhangosan káromkodva éppenséggel őt szidták, az nem zavarta édes álmát. Békésen aludt. Mert az ő szervezete azt megkívánta. Szokta mondani. Nyáron is aludt ebéd után ott, a műhelyben is. Ilyenkor a harmadik táblácska díszelgett az ajtón: „Nemsokára visszaérek” . Ez volt ráírva. Ő meg fújta a kását, az álom édes nyála meg kicsurrant szája szélén. Ki bizony, mert álmában rendszeresen vadászott. Talán aludni is azért szeretett annyira, mert ilyenkor is vadászhatott. Drága nagymamám, akit bátyámmal csak „nagyinyának” hívtunk, minden évben felnevelt, felhizlalt egy mangalicát. Választási malacként vette a vásárban, aztán télre megnőtt, olyan mázsás formára. Az öttagú családnak az kitartott egy évig. A szalonna is, meg a zsír is. Ma már szinte érthetetlen, de a zsírosbödön aljáról még mindig jutott a rántás alá egy kis ruskós, aprótepertős, zamatos zsír november elején is. De volt még a befottes üvegekben elrakott szíj as, kemény tepertőből is; amiből vasárnaponként reggelire megmelegítettünk a kis lábasban, és édesapám a fehér, csontnyelű, szép bicskájával katonákat vagdosott két fiának, pici vöröshagyma-darabkákkal megfejelve. ízét, zamatát, s azon reggelizések boldog-békés hangulatát máig sem feledem. S ha rágondolok, könnybe lábad a szemem, s nem is a hagyma csípi, hanem annak a szentbékéjü, szép gyermekkornak, annak a halk szavú szeretetben élő, gondtalan családi hangulatnak a gyors elmúlását könnyezem meg. Mert nagyon rövid volt, mert édesapám korai, hirtelen halála vetett véget ennek a gondtalanságnak. Véget vetett az önfeledten ficánkoló, boldog gyerekkornak. Csak az emléke maradt meg. És az örök vágyakozás arra a soha többé vissza nem térő, féltő imádattal körbeölelt, szerető gondoskodással megáldott, gyönyörű gyermekkorra. A „nagyinyánk” hizlalta göndörszőrü mangalica életének is Tarca Pista bácsi vetett véget minden évben. Rendkívüli ünnep volt ez nálunk. S nemcsak azért, mert estére ilyenkor sercegett a tepsiben a frissen sült hurka, a kolbász, s ez a nap a bőség, a gyakori jóllakások idejét hozta el, hanem elsősorban - na, persze leginkább nekem — azért, mert Tarca Pista bácsi vadászmeséit hallgathattam ilyenkor. Igen, Vadászmeséit. Mert nemcsak szíjgyártó, hentes, vadász, hanem kiváló mesélő is volt ő. Dúsan áldotta meg a természet fantáziával, higgadt, lassú előadásmóddal, fordulatokban gazdag, izgalmas történetek kitalálásával. Ezekben természetesen voltak valós elemek is, de hát ki tudta azt akkor kihámozni mindabból a körítésből, amit hozzáillesztett Pista bácsi. Meg hát minek is kellett volna azt akkor kutatni, hogy mi az igaz és mi nem. Hisz azt már maga a mesélő sem igen tudta, mert azok az évek során, a sok mesélés után már mint szent igazságok éltek tovább, és nem egy volt, ami évről-évre ugyanúgy hangzott el, és ugyanúgy lebilincselő, izgalmas és nagyon szép volt, mint amikor legelőször hallottam. Mert Tarca Pista bácsi még együtt vadászott az öreg Kupak Lázárral is, akinek hajdanán Ford T-modell autója volt és négy vízimalma. És még 91 éves korában is kiválóan lőtt a sörétesével, azzal a 16-os belga iker- csodapuskák egyikével, amelyet 1921-ben vásárolt Bécsben. Úgy tanult meg azokkal lőni, hogy kivitt a határba négy zsák krumplit, meg három gyereket, akik felváltva dobálták neki a krumplikat. No, és az egyik öreg molnár frontot is megjárt fiát, aki töltögette a 16-osokat. Amikorra elfogyott az ezer darab patron, Kupak Lázár bácsi már elfogadhatóan bánt a karcsú, angol agyazású, szépen gravírozott fegyverekkel. 8 XI. évfolyam 2. Szám— 2001. február
