Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 1. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXXI.
söprögető édesanyját és köszönés nélkül csak odaszólt neki:- Anya! Van-e leves? Tóth néni meg, mintha csak tíz perce látta volna utoljára egyszem fiát, visszaszólt:- Már hogyne lenne, édes kisfiam. A te részed mindig megvan -, s csak ezután borultak zokogva egymás nyakába. Hej! Az a lebbencsleves! Meg a gombóta. Mert nálunk Mezőkövesden a tarhonyát gombótának hívják. Gombótaleves. Petrezselyemcsutakkal. Hát azért én is haza-jönnék. Vagy tán éppen azért nem mentem sehova. Közvetlen szomszédaink Medvéék voltak. Molnárnak hívták őket, de az asszony, Margit böhöm nagydarab, testes nagysága volt, s mivel minket - a két fiút - ki nem állt, elneveztük medvének. Jaj, de utáltuk! Attilát, a fiát sokszor elnáspángoltunk, csak azért, hogy az anyját bosszantsuk. Frici bátyám - aki két évvel idősebb nálam —, akkor már galambászott, azaz neki már „hivatalból” volt csúzlija, nekem meg még csak úgy „sportvadászkodásból”. Ennek megfelelően a lőtudásunk is erősen különbözött. Frici kiválóan bánt az ő „lövőgépével”, míg én bizony csak nagy ritkán találtam el a célt. De lőttünk. Én mellé, de Frici telibe. Mármint a Medve néni nagy, rózsás mintás, zománcozott vödrét, amikor ő húzta a vizet a kútnál. A gémeskút kezeléséhez kellett fizikai erő, hát koncentrált is Medve, így nem láthatta, hogy merről jön a lövés, azaz a kő, esetleg a rozsdás csavar, csak a zománcleppantantó csattanást hallotta, no meg azt látta, hogy feldől az üres vödör. Micsoda boldog gyönyörűséggel tudtuk hallgatni a kerítés mögötti bokorból a visító fejhangon való rafinált káromkodását! Jaj, de rusnyán szidta a Jóistent! Az álnok képmutatója! Vasárnap megjárt a templomba. Hát, járhatott is, mert volt mit meggyónnia. Arról mi gondoskodtunk. Szó, ami szó, a jófajta nyersgumi a szép ívű ágasfa, no meg a használt cipő erős bőmyelve igen nagy kincsnek számított. Mert ezekből készült a csúzli. A bevált, jól lövő csúzli meg hozzánőtt az emberhez. Azaz a gyerekhez. De a csúzli, az mindig készült. Folyamatosan. Abból soha nem volt elég, abból mindig kellett tartalék. Azért ugyanis bármit lehetett cserélni. Az maga volt a valuta. Sárkánymadzagot, galambfiókát - azaz fiókgalambot —, rossz kalitkát, egérfogót, madárlépet szóval akár a legfontosabb dolgokat is. A csúzli - nagyanyám szerint - a gumipuska, elválaszthatatlanul hozzánk tartozott. Nyár elejétől szeptemberig, ha csak nem volt valami rendkívüli zimankó, vagy fergeteges jégeső, mi egy szál klott gatyában jártunk reggeltől-estig, de a csúzli, az nálunk volt, azt mindig vittük magunkkal, mert arra bárhol, bármikor szükség lehetett, s ha nem akadt szükség, hát kerestünk. Ilyen volt a Medve vödre, a Helle Pezsa háztetőjén lévő villanyvezetéket szigetelő fehér porcelán, a Márton bácsi félvak lovának a fara, és természetesen minden macska. Na, de az már vadászatnak számított. Mert vadásztunk. Természetesen verébre. Több-kevesebb sikerrel. Frici bátyám többel, én kevesebbel. A tér végén Bubrikék laktak. Ők is ide jártak vízért. Bubrik néni kiváltképp szeretett engem, nekem sem volt vele semmi bajom, kedveltem is, de aztán nagyon megutáltam. No, persze oka volt annak, komoly oka. 8 XI. évfolyam 1. szám—2001. január
