Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)

2001 / 6. szám - SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC, FILMMŰVÉSZET - Abkarovits Endre: Erdély Sebestyén Mártája: Panek Kati

Hogyan élte meg a nyolcvankilences változásokat?- A színházban épp a szilveszteri kabaré próbáival voltunk elfoglalva, mikor jött a hír, hogy Kolozsvár főterét tankok lepték el. Siettem haza, a főtéri házunkba, ahol a szomszéd lakásban Kallós Zoltán lakott. Hozzá mentem át tanácsért, s kérdeztem tőle, hogy most mi lesz. Azt felelte, hogy a jobbik eset az, ha nem polgárháború, mert akkor nem tudni, ki kire lő. Azt tanácsolta, hogy ilyen helyzetben a legfontosabb beszerzendő a kenyér és a só. Át is mentem az egyik főtéri élelmiszerboltba, s hogy biztonságban tudjam nevelt lányomat, őt is magammal vittem. Ez tipikus női logikára vallott, hiszen időről-időre egy-egy sorozat lövés csapódott be a környéken. Végül is sikerült egy kenyeret és egy teljesen ésszerűtlenül nagy adag sót beszerezni.

A következő napokban aztán a két k szomszédlakásban 50-60-70 ember is összejött időnként.

Amikor aztán a harcok elcsendesedtek, s egy rövid ideig azt hittük, hogy „győzött a forradalom”, a színházban újra dolgozni kezdtünk. De kabaréhoz senkinek sem volt kedve. A rendező, Tompa Gábor azt ajánlotta, hogy mindenki mondja el azt a verset az ünnepi műsorban, amit mindig is szeretett volna, de addig nem volt szabad. Mivel én nem szeretek szavalni, inkább népdalokat énekeltem. Az előadásnak hatalmas sikere volt, s a végén néhány fiatal egy nagy vásznat tekert ki a nézőtéren, ezzel a felirattal: „Köszönjük, hogy velünk maradtatok!” Ez nagyon meghatott minket.- Tényleg, miért is maradt Erdélyben? Hiszen népzenész barátai szinte mind áttelepültek, s színészi diplomájával is bizonyára talált volna állást Magyarországon!- Ne váljon tőlem logikus választ, hiszen magam se tudom teljes bizonyossággal, hogy miért nem mentem ki, hiszen sokan hívtak, állást ajánlottak. Családunk általában nem volt egy kivándorló típus. Édesapám is csak 1987-ben maradt kinn, amikor egy magyarországi útján véletlenül kiderült betegsége, és ott gyógykezelték. De engem itt tartott a közönségem szeretete is. S harminchárom évemmel úgy gondoltam, hogy ha itt kedvező fordulatot vesznek az események, még nem késő egy új életet kezdeni.- Gondolom, Kolozsvárott magyar színésznek lenni azért nem volt egy biztos perspektíva a megélhetést illetően.- Hát nem! Nem is abból éltünk. Rengeteget turnéztunk, táj előadásokat adtunk. Ezenkívül a magánéletben is meg kellett tanulnom sok mindent, például kőműves munkákat, hogy miközben folyton költöztem, a leromlott házakat feljavításuk révén jobb áron tudtam továbbadni, s ezzel is a megélhetésünket segíteni.- De térjünk vissza a kezdetekhez! Bár zenei tehetsége korán megmutatkozott, gondolom, nem csak a népdaléneklés irányába tájékozódott.- Először operaénekes akartam lenni. A nyolcadik osztály után elvittek egy zenetanárhoz meghallgatásra, de csak népdalokat ismertem. Mikor meghallgatott, azt kérdezte tőlem, hogy aki így tud népdalokat énekelni, az miért akar operaénekes lenni. „II. Török Erzsébet vagy II. Tóth Erzsébet akarsz-e lenni?” - kérdezte. „I. Panek Kati.” Panek Kati

(Fotók: Dénes Zoltán)

Új Hevesi Napló

79