Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 6. szám - Fiatal tehetségek bemutatkozása - Braun Melinda: Nincs menekvés, Éjjel
Fiatal tehetségek bemutatkozása <Sfywvc& 'memeÁméá Félek attól, hogy én is olyan leszek, mint az utcán görnyedt háttal siető emberek, akik vakon lépnek át az utcarepedéseken, fásult, sárga szemfehérjük megvadított tekintete biztos védelem az elfajzott világgal szemben, minden vidámkodó toppanásra a fejüket csóválják, fukarkodva szorítják oldalukhoz kezüket, nehogy kiolvashassam tenyerük barázdáiból, hogy az életük tétova, semmibe vesző keserv. Nem hagynak nyomot az utókornak; nem idézi hajuk suhogását a nyári, holdmosolygós szellő, lábuk nyomát nem hagyták a folyó selymes homokszín hátán, vágyaikat, titkaikat nem szövik hajnali énekükbe a rigók. O mekkorát kellene kiáltanom, hogy maguktól kitörjenek magukból, törtessenek, izzadva, szenvedve harcolják ki a jobb, szivárványhidas jövőt?! Hiába minden, a lelkűk csalfán ferdítő tükör lett, szívük kék vérét még a tavasz izzító, szerető zsongása sem tudja felrázni, nem csodálkoznak rá a bodobácsok bordóvörös kabátjára, amelyre fekete ecsetvonásokkal kínai betűmintát rajzolt a természet játékos ujja. Hol vagytok ti izgatott suttogásoktól vibráló naplementék, ti lázas kézszorítások, érzelmek vihara! Miért nem rengeted meg dübörgőén, fájdalmasan szenvedélyeiket?! Mert nekik nem fáj, hogy így élnek! Élnek?! Már rég halottak ők a mezőkön ringó pipacscsókoknak, a bagolyhuhogás borzongásnak! Dermedt arcuk nem néz a távolba, nem remél újat, szebbet, nem vár, nem sír, nem nevet, egy megkövesedett, s kiüresedett benső sötét ablaka. Engem is húz ez az örvény: öregszem, minden virágszirom lehullása közelebb visz a semmivágyás felnőtt őrlőgépébe, kapálódzom, fulladozom, elvesznek a gyermekkori álmok, a naiv arcpirultság, minden szívem odavész velük, lelkemet az elaljasult emberi világ tépi ki, fogy erőm, nekem is végem van, megbűnhődtem, amiért volt szívem és erőm hinni. Az éjszaka nem más, mint a napfonalak által érlelt, testes bor, melyben benne van a tavaszi lüktetés lázas sietsége, mámoros lebegése, felfutott vágyakozása. Őrjöngő zsongásba, részegítő élvezetbe viszi a brummogó dongókat, a smaragdkincs rózsabogarakat a hívogatóan mézes virágméhnedv. Landolnak a selymes termőszoknyákon; a szirmok bohón csábítanak, mindannyian lágyak, és szűziesen finomak. S gyorsan eltűnnek. A szélbe lesznek szerelmesek: belehalnak annak egyetlenegy sóhajtásába. A szivárványosan csillogó rovarszámyak zümmögése, a madarak egetzengető trillái, mind-mind beleszövődtek az éj italába, amit csak módjával szabad kortyolgatni, s amelynek minden cseppjébe a nappal lüktetése, az élet örök létezniakarása van belesírva. Teli vannak fájdalmas szenvedéllyel, riogató valóságképekkel, csattanó levélzölddel, hajnalajaktól harmatos pókhálófonállal, az örök szépségről szőtt álmokkal. A csalfán csillogó, tündérkezű reménnyel, hogy minden rideg tekintet bűnbe esik, s odaadja szivét egyetlen, égösvényt hasító sirályszámyalásért, a habókos felhőcsitrik esőt szülő földöleléséért. 36 XI. évfolyam 6. szám — 2001. június
