Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 1. szám - Az idő sodrában
S?2 idő sodrában Ismét fordult egyet a lap a naptárban, és újabb év kezdődött, mögöttünk a legújabb fogadalmakkal, melyeket nem mindenki vesz komolyan, hanem ugyanúgy fogja folytatni életét, ahogy megszokta, és az egész marad üres ígéret. Aki így él, azt senki nem veszi komolyan, lévén, hogy ő maga se veszi komolyan önmagát. Minden év vége számvetés, és minden évkezdet kitekintés az előttünk álló, egyelőre még ismeretlen időszakra, mely tiszta lapként fehérük, és a mi feladatunk az, hogy értelmesen töltsük ki. Mikor megfogalmazzuk egy új kor programját, egy kicsit önmagunkba kell tekintenünk: mi is az, amiben változtatni szeretnénk. Tavalyi januári számunkban ezt már körvonalaztuk, de úgy tűnik, határozottabban kell megtennünk, mert még mindig nem eléggé világos mindenki számára, miféle létjogosultsága van a stílusváltásnak. A világirodalom története, de általában az egyetemes művészettörténet is egy lazán egymásba fonódó szemekből álló füzérhez hasonlítható. De ezek a szemek nem úgy kapcsolódnak egymásba, mint a láncszemek, hanem bonyolultabban: az elemi egységet az egymást követő nemzedékek ízlésváltása adja, az az ízlésváltás, melyet mindig a jelenkori uralkodó stílusirány (azaz az apák által meghatározott ízlésvilág) trónfosztása jellemez a gyermekek lázadása révén. Az új stílus pedig törvényszerűen mindig úgy alakul ki, hogy a lázadó gyermekek (azaz az unokák) generációja a nagyszülők ízlésvilágából merít, vagyis nem vet el minden addig megtörténtet, mert hiszen akkor az ősrobbanás állapotához, azaz a nihilhez jutna el. Ez az ízlésbeli visszafordulás természetesen nem jelent utánzást vagy visszafejlődést, csupán azt, hogy szükség van az elődök által megteremtett értékek továbbvitelére; nélkülük megszakadna az a folytonosság, melyet egyetlen generáció újító igénye sem nélkülözhet. Merítünk a múltból, de önmagunkat alkotjuk tovább, mert hiszen földi küldetésünk lényege a fejlődés. Nem hiábavaló ismétlések kapcsán vagyunk itt, hanem hogy megmutassunk, miben tudunk különbet alkotni, s hogy egyáltalán képesek vagyunk-e erre. A XX. század három utolsó évtizede erről a trónfosztási kísérletről szólt: a régi és az új rend küzdöttek egymással, az apák nemzedéke, melyet a hatalomhoz mereven ragaszkodók rétege hajtott uralma alá, nem volt képes továbbfejlődni, értékes-újat alkotni, így jócskán rászolgált a ’szenilis taták hada’ megnevezésre. Az unokák generációja ugyan nem kapott sok teret az alkotáshoz, ám mégis, odahaza, műtermek mélyén, íróasztalok fiókjában elkezdett gyűlni az a művészi termés, melyet a figuralitás, a formai igényesség jellemez, szemben az amorf, stílustalan és gyakran aberrált „alkotásokkal”, melyeket sajátja az, hogy szerzőjük nem tud egyebet nyújtani, mint az öncélú, kamaszos lázadást, minden előző formai érték elvetését, de ugyanakkor nem tud egyebet megfogalmazni, mint önnön torzszülött voltát. Vagyis amiben hiányt szenved, az az értékteremtő erő, az esztétikum nemesítő szándéka és hatása, a közönséggel való kommunikáció - és a katarzis hiánya. Olyan elefántcsonttorony ez, melyet nem az esztétikai kifinomultság épített, hanem amelyet épp az esztétikai igénytelenség rombolt magának, vagyis lefelé épülő, negatív építményről van szó. Mi, akik az új stílust képviseljük, úgy állunk itt, ebben a még fiatal évezredben, mint a közelmúlt szlovák választói, akik ezt olvashatták az újságban: „Meciar elvesztette a választásokat, már csak idő kérdése, hogy erre mikor jön rá.” Év eleje lévén, ideje megfogalmazni jókívánságainkat. Mindenkinek tiszta fejet, józan ítélőképességet kívánunk, segítséget az elesetteknek, meleg otthont a hajléktalanoknak, sok-sok szeretetet a szeretetlenségben élőknek. Jólétet azoknak, akiket ettől mindig megfosztottak, és a szépség igényét azoknak, akik ebben hiányt szenvedtek. Új Hevesi Napló 3
