Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 5. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Rónay László: Katolikus kultúrszemlélet
Qónay László {J^oa/c/i/cuA Áw/{uwü<,em/é/et a /c4í 'lú/á^Aá/wwí /cöxött Talán sosem vált el olyan élesen a kultúra-felfogás a különféle meggyőződést és politikai célokat vallók körében, mint századunk első harmadában, s bár a következő évtizedekben meg lehet figyelni bizonyos mértékű kiegyenlítődésre való törekvést, ez az ellentét napjainkig tovább él, s gyakran kultúrharc formáját ölti. Az ellentéteket okozó szemléletkülönbség gyökerét a konzervatív-liberális szembenállásban kereshetjük. A politikai szembenállást átszínezték a bölcselet különféle hatásai, amelyek irodalmi következményekkel jártak. A múlt század második felében egyre erősebb lett a Schopenhauer befolyása nyomán eluralkodó pesszimizmus, amely az öngyilkosság kultuszát hozta magával. 1888. húsvétján például 12-en választották e halálnemet, s a szorgos Kozma Andor rögvest meg is verselte az eseményt: Öngyilkosság fönt és alant, Visz az ár sok boldogtalant; Sír utánuk özvegy, árva: De nekik jobb a nirvána. Egyre nagyobb erővel hangzott föl a kérdés: érdemes-e megszületnie az embernek, s ha már így történt, van-e értelme annak a küzdésnek, bizakodásnak, amely a Tragédia távlatot sejtető végszava. A századvégi költők egy része mechanikusnak ábrázolta az emberi létet, az élet nagy gépezete alkatrészének az embert. Ahogy Reviczky írta: A koldustól föl a királyig, Kunyhótól a trón bíboráig Mindenki része egy nagy gépezetnek, Melyet a világ folyásának neveznek. Innen már csak egy lépés az élet értelmetlenségének, álomszerüségének tudatosítása. Megint Reviczkyt idézem: Csak buborék, mi más az élet! Az ember nem több, mint a féreg. Örömem, üdvem, jajgatásom Egy percnyi lét, az is csak álom. A századfordulóm színre lépő új nemzedéket, Adyékat ebből a keserű álmodozásból riasztotta föl Nietzsche, önmagára és erejére eszméltetve az embert, azzal kecsegtetve, hogy Isten meghalt, a kőtáblára vésett parancsok tehát értelmetlenek, s egy új világ felépítésén fáradoztak az avantgárd mozgalmak, abban a meggyőződésben, hogy új szókincset, nyelvtani rendszert kell megalkotni. Az a világ, amelyet a kereszténység egységesnek, célra irányuknak és sokszorosan megokoltnak látott, egyre inkább elemeire bomlott, s vele került válságba a kultúra is. Meglazult a Teremtő és a teremtett kapcsolata, s a lázadó ember igyekezett átértékelni múltját s e múlt alkotásait, szellemi törekvéseit. A hit és a vallások megújítása, a teremtett világgal s annak szellemi arculatával történő szembesülés elkerülhetetlen feladattá vált. Igencsak megnehezítette azonban ezt, hogy az egyházak köztudottan nehezen és lassan hajlandóak önkritikusan számot vetni helyzetükkel. Ha csak az Alkotmány egyes évfolyamait lapozgatjuk, azokból is nyilvánvaló, Új Hevesi Napló 49
