Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 5. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Zimányi árpád: Nyelvművelésünk az ezredfordulón
szociolingvisztikai indíttatású élőnyelvi vizsgálatokat végeztek, illetőleg végeznek a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében, valamint néhány egyetemi tanszéken. A nagyközönséget sokkal közelebbről érintette a második cél: a nyelvhasználati jelenségek megítélése, értékelése, tehát állásfoglalás nyelvhelyességi kérdésekben. A normatív szabályozás, a nyelvi norma meghatározása - azaz mit tartunk jónak, követendőnek, helyesnek - már nem egyszerű leíró tevékenység, hanem a nyelv életébe való tudatos beavatkozás, nyelvfejlesztés. A nyelvművelés harmadik feladata a nyelvhasználóra, magára az emberre való hatás: nyelvi ismertterjesztés, példaadás. A szóban forgó korszak a pozitív nyelvművelés ideje. A pozitív jelzővel arra utalunk, hogy a két világháború közötti évtizedek egyoldalú, nyelvtisztító, az idegen szavak ellen harcoló, illetőleg a hibákat kereső és javító szemlélettől élesen elüt a század második felének gyakorlata. Ekkor ugyanis a harcos felfogást fölváltotta a meggyőzés, és előtérbe került a követendő minták bemutatása. A korszak nagy hatású személyisége, Lőrincze Lajos ezért is beszélt emberközpontú nyelvművelésről. Nyelvművelésünk 1990 után földrajzilag is kiszélesedett. A korábbi gyakorlattal ellentétben most már az összmagyarság nyelvi gondjaival foglalkozik: a határon túli magyarságéval éppúgy, mint a tengerentúlival. Ez megmutatkozott az 1992-es nyelvművelő konferencián is, amelyet összegező tanácskozásnak, mérföldkőnek tarthatunk. Jelentőségét mutatja, hogy előtte 35 évvel korábban, 1959-ben volt ilyen rendezvény. A nyelvművelői gyakorlat változása lemérhetően abban is, hogy Grétsy László ekkor szólt először a nemzetközpontú nyelvművelésről, amelyet Fábián Pál professzor egyetemes nyelvműveléssé tágított: „Kirekesztés helyett a kiterjesztés híve vagyok” — vallotta. Az elmúlt évtized legjelentősebb elvi vitája akörül bontakozott ki, hogy elfogadható-e a határon túli magyarság nyelvi különfej lődése, azaz egy központú vagy több központú nyelv-e a magyar. A nyelvi különfejlődés azonban nem új jelenség: már századunk elején jelentkezett, de nem vettünk róla tudomást. Amint Péntek János, a kolozsvári egyetem nyelvészprofesszora írja: „A nyelvi elkülönülésnek a fő oka az elszigeteltség volt, az, hogy az új államhatárok kommunikációs falat teremtettek az egyes régiók, nemzeti közösségek és az anyaország között. A másik ok pedig, hogy a magyar nyelvi kodifikáció nyelvi anyagából az szűrhető le, hogy a szókészleti elemek bizonyos különbséget természetességnek tarthatjuk, ám az idegen nyelvi hatások okozta nyelvtani változásokat azonban már kevesen fogadják el. A sok-sok negatív példa ellenére örömmel tapasztalhatjuk, hogy a felelősen gondolkodók körében megnőtt az érdeklődés a nyelv ügyei iránt. Mi több: határozott tenniakarásról is beszélhetünk. Mivel a nyelv mindnyájunké, a lehető legtermészetesebbnek kell tekintenünk ezt a demokratikus közérdeklődést. Az utóbbi években számos tanácskozás témája volt nyelvünk. A nyelvi tervezéssel és a nyelvpolitikával immár folyamatosan foglalkozik az MTA. 1995-ben az Akadémia szakbizottsága tekintette át a tennivalókat, majd 1997-ben nagyobb fórum előtt tartották meg A magyar nyelv jelene és jövője elnevezésű tanácskozást. Hasonló tárgyban rendezett kerekasztal-megbeszélést a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, valamint a Magyar írószövetség. A rendezvényeken elhangzottakból kikristályosodott az, hogy a nyelvművelésnek át kell alakulnia nyelvi tervezéssé, nyelvstratégiává. Fokozottabban figyelembe kell venni a társadalmi, politikai, etnikai és kulturális folyamatok kölcsönhatását. A tömegkommunikációs-információs, sőt digitális-információs forradalom küszöbén tehát fölértékelődött a nyelvvel, a kommunikációval való foglalkozás. Kiefer Ferencnek a Magyar Tudományban megjelent adatai szerint az Európai Közösség országaiban mintegy 20 millióan foglalkoznak közvetlenül kommunikációval és nyelvvel. Új Hevesi Napló 43
