Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 5. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Gazdagné lánya
T. Ágoston László Gazdagné lánya anyányivá serdült, férjhez kéne adni. Igen ám, de kihez? Valami olyan újgazdag úriembert kellene találni, aki méltó az újgazdag családhoz. Ez a gond nyomasztotta immár hónapok óta a gondos újgazdag mamát, az ügyvezető manager nagyságos asszonyt, de bárhogy is törte azt az okos, nagy fejét, nem találta meg az igazán üdvözítő megoldást. Vegyen neki egy jóképű fideszes képviselőt, akiből akár még miniszter is lehet? Vagy eleve egy minisztert? Esetleg egy nagykövetet? No igen, de mi a biztosíték arra, hogy négy év múlva miniszterelnök lesz belőle? Persze, persze, a választásokon is lehet segíteni, végtére is a csodák korát éljük, de néha abból is megárt a sok. No meg az is lehet, hogy más mást segít... Mert tiszta sor, az egyetlen, amiben bizton bízhat az ember, az a pénz. Tiszta vagy koszos, hazai vagy tranzit, teljesen mindegy, csak zizegjen. Néha elég, ha csak a szagát meglengeti a szél, úgy körülzsongják a kókler kóficok, mint elhullott vadat a dögkeselyűk. Ő is ezt csinálta, amíg nem volt annyi pénze, hogy saját keselyűket röptessen. Most már van. Onnét, ahonnét, de van. Jobb, ha nem szaglásznak az eredete után, mert könnyen kórházban, vagy a tepsiben találhatja magát az illető, aztán keresheti a tb-kártyáját. Volt már rá példa... No meg itt van Gazdag úr. Egy rakás szerencsétlenség. Hogy mit küszködött vele, mire igazi vállalkozóvá faragta... Ez a hülye még gyerekkorából emlékezett olyan szavakra, hogy becsület, barátság, üzleti tisztesség, az adott szó kötelez, meg ilyesmikre. Igaz, az értelmüket már elfelejtette, de mondta. Sokan mondták, de legalább nem vették komolyan. Aztán leszoktak róla, mint Józsi a pártszemináriumról. Most már olyan vérbeli üzletember, hogy a saját anyját is eladná húsz forintért. A máséra meg akár árengedményt is adna. így aztán kétfelé vágták a céget és négyszeres lett a haszon. Ez már csak rendben is volna, de mi legyen ezzel a lánnyal? Tapasztalatlan, védtelen kis jószág, nem lehet csak úgy nekiengedni a vak világnak. Alig múlt huszonhárom éves... A fél vagyonát ráköltötte, mégse érzi tökéletesnek a művét. Állandóan attól retteg, hogy valami rossz társaságba keveredik, és akkor hiába volt minden áldozat. Egyik éjjel is azt álmodta, hogy valami író, tanár vagy filozófus volt a veje. Máskor meg zeneszerző. Még a hideg veríték is kiverte, amikor felébredt. Akkor már inkább egy jóképű maffiózó! De mi az, hogy inkább? Az a szemét titkárnő meg reggel megkérdezte tőle, hogy „kezét csókolom, nagyságos asszony, mi szépet tetszett álmodni az éjjel?” Azonnal ki is rúgta. Még a fizetését se engedte elszámolni annak a tapintatlan, ostoba tyúknak. Az utóbbi időben úgy elszemtelenedtek ezek a prolik... Nem tudja, nem tudja, nem tudja! Talán egy asztrológust kéne venni, vagy szerződtetni, és megcsináltatni vele az összes szóbajövő fiatalember horoszkópját, és ahhoz adni Szerénkét, pontosabban azt venni meg neki, akire a legfényesebb jövő vár. És ha valaki lefizeti azt a hülye asztrológust és olyan vöt vesz, aki csóró marad, vagy ami még ennél is rosszabb, becsületes? Rosszlány nehéz döntés ez, pedig dönteni kell! Szerénke csinos, okos, müveit, immár ötödik éve vallásos kislány is. Igaz, majd félmillióba került, mert amikor tizennyolc évesen megkeresztelték, az oltár előtt elénekelte a Fel vörösök, proletárok-at, aztán megkérdezte a plébánostól, hogy „hogy vagy barátnőm?” A haverjai több mint egy hónapig azon röhögtek, milyen jó balhé volt... No de hát ki gondolta volna még akkor akár tizenöt évvel ezelőtt is, hogy a gyereknek a Mennyből az angyalt kell Új Hevesi Napló 11
