Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 1. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Csiffáry Gergely: Szerelmi történet a párbajozó Magyarországon
(Estffár]j (Hergelj! t&vfónet a „Ezer év dicsőséges tradíciói, nemzeti függetlenségünk büszke önérzete, fajunk ősi harcias jellege, véralkatunk, szigorú fogalmaink a becsületről s a női eszmény, amelynek még mindig a lovagkor magasztos idealizmusával hódolunk, mind, szinte predesztinál bennünket a párbajra” - írja Clair Vilmos az 1897-ben megjelent Párbaj-kódex előszavában. A bajvívás, a párbaj (latinul duellum) az istenítéletek egyike a feudalizmusban, s mint ilyen végigkísérte történelmünket. Perbeli bizonyítéknak számított, hogy - Isten segedelmével - melyik fél kerül ki győztesen. Kitűzhették halálig menően, de gyakrabban csak első vérig vagy fegyvervesztésig. Az ellenfelek személyesen vagy őket helyettesítő viadorok útján küzdhettek. Magyarországon a nőket mindig viadorok képviselték, viszont ez esetben a vesztes az életével fizetett, s a szabályok szerint régi bajvívások küzdőterein egyházi ember sem jelenhetett meg. A bajvívást Hunyadi Mátyás szüntette meg - igaz, csak formálisan - 1486-ban, viszont még a XVII. században is előfordult. Főként a török kori csatákban folyt életre-halálra a párviadal. A csapatok vezérei, vagy kiváló vitézei küzdöttek a győzelmi dicsőségért, királyi adományért, s a küzdelem kimenetelének morális hatása volt az ütközetek előtt. A XVI. század neves párbajozói voltak Thúry György várpalotai kapitány, vagy Prépostvári Bálint egri főkapitány. A török háborúk elmúltával mindinkább ez a szokás eltűnik a katonai szokásrendből. Nem így történt ez a civil életben, mert az úri Magyarországon a párbaj, mint két személynek előre megszabott feltételek szerinti megegyezésén alapuló fegyveres küzdelemnek a divatja tovább tartott. A fent említett Clair Vilmos nevezetes Párbaj-kódexe 1897 és 1944 közt 29 kiadást ért meg kis hazánkban. Az újkorban már Mária Terézia és II. József is gyilkosságnak minősítette a párbajban elkövetett emberölést, ugyanakkor viszont a gyakorlatban egyik uralkodó sem üldözte a párbajt. A XIX. század törvényhozása megerősitette a II. József-féle, 1787-ből származó tilalmat, már csak azért is, mert a liberális szellemű törvényhozók ellenséges szemmel nézték a katonatisztek és a nemesek életmódját. A kiegyezés után a magyarországi polgári büntetőtörvény az 1785. évi V. törvénycikke tiltotta a párbajozást és abban való segédletet, sőt utóbb a katonai büntetőtörvény is tiltotta. A párbaj hazai ellenzői különféle társadalmi rétegek összefogásával 1903-ban megalakították ugyan az Országos Párbajellenes Szövetséget, a mozgalom mégsem tudta elérni a személyes elégtétel e középkori formájának a betiltását. IV. Károly 1917-ben rendelet útján tiltotta a párbajt a hadseregben, mégsem hagytak fel ezzel a szokással. Párbajoztak a XX. századi magyar politikai elit személyiségei. Köztük párbajjal vettek elégtételt ellenfeleiken gróf Károlyi Mihály, az első köztársasági elnök, gróf Bethlen István és Gömbös Gyula miniszterelnök. Sőt a két világháború közti újabb és újabb Párbajkódex kiadások tovább bővültek, azok után, hogy a magyar királyi honvédelmi miniszter 1930-ban új Becsületügyi Szabályzatot bocsátott ki a királyi honvéd és a királyi csendőrség számára. A Párbajkódex 27. kiadása a Becsületügyi Szabályzat módosításával összhangban a honvéd tisztviselőkre, a honvéd tisztjelöltekre, s a tábori lelkészekre vonatkozó határozatokkal egészültek ki. Az utolsóelőtti kiadás már a karpaszományosok becsületét érintő ügyekre vonatkozó eljárások ismertetésével bővült. Új Hevesi Napló 31
