Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 3. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Pomogáts Béla: Tisztelet Tiszaladánynak
CéPom<xjp<}/& C/oé/a Nagy tisztesség nekem az, hogy ennél az emlékfalnál szólhatok, hiszen olyan eseményekre, olyan emberekre, olyan férfiakra kell visszaemlékeznem, akik tettek valamit annak érdekében, hogy a magyar irodalom és a magyar nép találkozzék. Hiszen a magyar irodalomnak mindig az volt az egyik legnagyobb törekvése, mióta egyáltalán magyar irodalomról beszélünk - és kivált a reformkor óta: egy Kölcsey Ferenc óta, egy Vörösmarty óta -, hogy legyen a magyar néppel, hogy a magyar népnek a törekvéseit, a gondjait, a reményeit fogalmazza meg; és a magyar nép is mindig magáénak tartotta ezt az irodalmat, mindig felismerte az irodalomban saját lelkének a tükrét, felismerte a magyar irodalomban azt a leghatékonyabb fegyvert, azt a stratégiai erőt, amely sok esetben jobban is szolgálta ennek a nemzetnek és ennek az országnak a fennmaradását, mint bármilyen politika. Hiszen olyan idő volt, amikor nem létezett magyar állam, de olyan idő soha nem volt, amikor nem létezett magyar irodalom, és sokszor költőknek, íróknak kellett fenntartaniok a nemzeti folytonosságnak a tudatát, a nemzeti identitásnak az erejét. Ennek a tevékenységnek, ennek a vállalkozásnak volt az egyik szép példája Tiszaladány is, ahol 1940-ben, majd 1942-ben azok az írók gyűltek össze, akiknek a neve itt olvasható, és akik valóban a magyar népi irodalomnak akkor a legfontosabb képviselői voltak. Hiszen Veres Péter, Sinka István, Kovács Imre és mindenekelőtt Móricz Zsigmond, aki mentora és védőszentje volt ennek a népi irodalomnak, a kor legfontosabb szellemi teljesítményeit nyújtották. Azok a férfiak, akiknek a neve ugyancsak itt fel van tüntetve: Csikayak, Győry Elek, Jenei Béla és mások szerepet vállaltak ennek a két találkozónak a megszervezésében és létrehozásában. Felismerték azt az örök igazságot, hogy a nép és az irodalom összetartozik. Hogy egy nemzet, egy kulturális és történelmi közösség nem lehet meg a maga irodalma nélkül, hogy a költészetet, azt az irodalmat, amely a vágyait, a reményeit, a gondjait, a fájdalmait, az akaratát kifejezi, ennek a nemzetnek szolidaritással kell körülvennie; és felismerték azt az igazságot is, hogy az irodalomnak a néppel együtt kell működnie. Nem lehajolnia a néphez, hanem elvegyülnie kell benne, a törekvéseit kell képviselnie. Ezt azért is tartom nagyon fontosnak elmondani, mert azt hiszem, hogy ez a küldetése a magyar irodalomnak ma is eleven, ma is él, még akkor is, ha sokszor nem látjuk ennek a bizonyítékait, vagy nem fedezzük fel ennek a tanúságtételét éppen az irodalom részéről. A magyar népi irodalom: Móricz Zsigmond és követőinek a tábora valóban olyan írókat adott, akik ezt az igazságot nemcsak felismerték és hirdették, hanem az életükben és a müveikben - a munkásságukban, a művészetükben - megvalósították. A magyar népi irodalom a XX. századi magyar szellemi életnek az egyik legnagyobb teljesítménye volt. Hiszen ez az irodalom nem pusztán irodalom akart lenni, hanem rajta akarta hagyni a bélyegét az országnak az arcán, minthogy szociális téren, a demokráciának a területén egy új magyar kultúra létrehozásának az igényével is nagyon sok mindent tett azért, hogy ez az ország rátaláljon a saját történelmi útjára. Most ezt megint azért szeretném hangsúlyozni, mert vannak olyan tapasztalataim, mintha a magyar népi irodalom és ennek nagy képviselői - gondolok Veres Péterre is - időnként kimaradnának a nemzetnek az emlékezetéből, amely a felszínen, a politikai életnek a felszínén működik. Mintha ez az irodalom és ennek az irodalomnak a nagy gondolkodói nem lennének ma már Új Hevesi Napló 45
