Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 3. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXXIII.
- Józsi bácsi! Én kibírom a deszkán is, ezt a pokrócot, tessék rátekemi a lábára, hadd melegítse - válaszolt udvariasan az újdonsült vadász, s már húzta is ki maga alól a jó meleg gyapjúpokrócot.- Igen ám, kisfiam, de a falábam fázik, azt meg nem tudom megmelegíteni - mondta az idős Nimród. Döbbent csend a válasz, mert erre ugyan mit is lehetne mondani. Viccnek talán jó lenne, de hát itt a magaslesen egyrészt nemigen illik röhögcsélni, másrészt meg Bóta Józsi bácsi annál komolyabb ember, minthogy ilyen olcsó vicceket engedjen meg magának. Az igaz, hogy most ülnek először együtt lesen, de már sokszor találkoztak, s Karcsi jól tudta, hogy az öreg sántit. Na, de sánta ember nem egy van, az nem feltűnő, no meg örült is mindig, hogy ilyen bölcs, idős vadásszal beszélgethet, hát nem is merült fel Karcsiban sohasem, hogy öreg mestere sántikálásának firtassa az okát. A hosszú, bizonytalan csend alatt Jóska bácsi jól tudta, hogy ifjú barátja mire gondol. Azt is tudja, hogy nem érti a megjegyzését, no meg azt is, hogy megkérdezni sem meri. Folytatta hát:- Karcsikám! Ide már disznó ma nem jön. Rég ide kellett volna érnie, mert nincs messze a sűrű, ahol fekszik. Valószínű, hogy tegnap sem talált már a szórón ehetőt, így ma este nem itt kezdte keresni a vacsoráját. Gyújtsunk rá nyugodtan, és amíg kényelmesen elpöfékelünk egy Munkást, elmesélem neked, hogy miért is nem tudom megmelegíteni a fázós lábamat. Szandi nevű szép vizslámat ismered. No, annak az anyját négyhónapos korában vettem Jászfény szarun. Vadászemberé volt, kiváló szülőktől származott. Nagyon szerettem, bár együttlétünk igen rosszul kezdődött. Ismertem a gazdáját, katonacimborám volt, sokszor fácánoztam, nyulásztam nála, vendégségben. December volt, szép fehér tél. Sosem felejtem el. Hogy a fene egye meg! Madzagot kötöttem a kis vizsla nyakába, úgy vezettem, illetve húztam magam után, mert hát nem értette, hogy hová is megyünk. Félt is nagyon, amikor a vonatra felültünk, csak úgy remegett szegényke. Simogattam, becézgettem Hatvanig. Ott meg át kellett szállni Füzesabony felé. A vonat indulásáig volt még néhány perc, gondoltam, megsétáltatom, hátha kell neki pisilnie. Akkoriban nem voltak még ilyen szigorúak a szabályok, a puskát nem is tokban hordtuk, csak úgy megtörve a hátunkon. Nekem is a vállamon volt, kezemben meg a madzag vége. A kalauz már fújta a sípját, a forgalmista meg már emelgette azt a nyeles tányérját. Ekkor gyorsan feltettem a kutyát a lépcsőre, fogtam is a korlátot, de csak lazán, s már léptem volna fel, amikor a jegesre taposott peronon a lenn lévő lábam megcsúszott, és sutty be alá. Lecsúszott a kezem a korlátról, a kutyát meg lerántottam szegényt. Már esés közben igyekeztem hasra fordulni, de valami nagy ütést éreztem akkor a bal lábamon. A vonat gyorsult, én üvöltöttem, a kutya meg nyüszített rémületében. Elszaladt az utolsó kocsi is. Én meg húznám a lábam, de nincs. Hiába kiabáltam, senki sem jött. Nagyon rémült voltam, kapkodtam eszetlenül, azt sem tudtam, mit csinálok. Inkább csak úgy ösztönösen cselekedtem, de az mentette meg az életemet. Beledugtam két patront a csőbe, és elsütöttem. Aztán már csak a kórházban tértem magamhoz. Majdnem elvéreztem. Ha a lövésre nem figyelnek fel és nem szólnak a rendőröknek, mentőknek, ott haltam volna meg. Eszméletlen voltam, a kutya meg ott ült a fejemnél és nyalogatott. Meg is szeretettem nagyon azt a jó kutyát - de ezt tudod te is. Szóval a térdem alatt oda lett az egyik lábam. Aztán kaptam egy műlábat. Jól bevált, megszoktam, és május végén már ki is mentem 10 XI. évfolyam 3. szám — 2001. március
