Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 3. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXXIII.
juhász lehetett, a kisebbik valami korcs. A suta és a gida az autótól úgy 150-180 méterre lehetett, ám óriási szerencséjükre, valami miatt úgy döntöttek, hogy a réten lefelé menekülnek, azaz Dénes irányába. De Dénes akkor már nem látja a két védelemre szorulót, mert a céltávcsőben már ott nyargal a kisebb kutya. Egy ideig kíséri, majd füttyent egy éleset. A kutya - mintha villám csapott volna bele - olyan hirtelen áll meg, mert nem tudja, hogy mit is hallott. De arra már nem is jön rá soha, mert a lövedék ledöntötte. A szügyön hatolt be, s anélkül, hogy fájdalmat okozott volna, végigszaladva a testen, hátul az egyik combon keresztül távozott. A másodperc töredéke elég volt ahhoz, hogy Dénes ismételjen. A nagy loboncos vadűző már tudta, hogy nagy a baj Dénes követte a szálkereszttel, majd néhány centimétert elé tartva leadta a lövést. A kutya bevágódott a bokorba, mert a fejlövés után a lendületben lévő élettelen test a levegőben fordulva egyet zuhant tovább. Dénes az elzárt puskát visszatette a helyére, majd tekintetével az őzeket kereste. Azok vagy 400 méterre az egyik domb füves oldalában álltak, és értetlenül néztek vissza. Majd lassú kocogással indultak tovább a Pagonyoldal irányába, nem is törődve már azzal, hogy az imént még halálos veszedelem leselkedett rájuk, a két mindenre elszánt kóbor kutya képében. Mert az ilyen kutyák iszonyatos pusztítást tudnak végezni. Szinte szenvedéllyel vadásznak, szenvedéllyel gyilkolnak, óriási károkat téve az erdő vadállományában. A puha erdei földbe könnyen szaladt az ásó, és negyedóra múlva már mélyen pihent a két eb a Dénes által kiásott, majd gondosan betemetett gödörbe.- így ni! Nem kell nekem, hogy valaki megtalálja és gazdája rámkiabálja, hogy lelőttem a kutyáit. A kutya az udvarra, portára való, nem az erdőbe. A vadűzésre szokott kutyának pedig egyetlen orvossága van. A puskagolyó. Ezt nekem így tanította falubeli tanítómesterem, Doros Pista is, márpedig attól különb hivatalos vadászt nemigen ismerek - zárta le az ügyet gondolatban Dénes, majd elfordítva az indítókulcsot, zötyögött tovább az etetőanyaggal, be a Csigatói vágás hangulatos, kis tisztásán elállított etetőhöz. *** így későősszel, vagy tél elején gyakorta fázik a vadászember. Mert ilyenkor még mindig a kellemes nyári meleg esték emlékével indul el otthonról, és akkor el sem tudja képzelni azt, hogy napnyugta után egy-két órával milyen hideg is tud lenni. Pedig gyakorta 3-4 fokra zuhan a hőmérséklet, de megesik az is, hogy amikorra az ember elgémberedett végtagjaival lemászik a magaslesről, deres fű ropog a talpa alatt. Egy-két kiadós didergés után aztán már belekerül a hátizsákba a vastag, kötött pulóver, a zöld nadrág alatt meg ott lapul a hosszúszárú „jéger”, vagy a szintén zöld molinó alsó. A hetvenes évek legelején egy novemberi este két vadász ücsörgött a Bükkszentmárton fölötti Sós-völgy egyik magaslesén. Disznót vártak a szóróra. Az egyik - a fiatal - csak most került be a társaságba, még puska nélkül kísérte a területet ismerő, tapasztalt öreg vadászt. Mert a másik - Bóta bácsi - már közel volt a hatvanhoz, és amióta a katonaságtól leszerelt, azóta vadászik. Itt lakik a szomszéd faluban, Balatonban, itt is született, tud is mindent az erdőről, a vadászatról. Lesi is a fiatal minden mozdulatát, issza mondatait, tisztelettel követi még a gondolatát is. A távoli harangszó már egy jó félórája jelezte a nyolc órát, amikor hosszú hallgatás után suttogva megszólal az öreg:- Hej, Karcsikám! De fázik a lábam! Szinte már fáj is bele. Új Hevesi Napló 9
