Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 2. szám - KÖNYVSZEMLE - Lőkös István: Egy tartalékos tiszt katonai életútja
J2őkös S'döán fawta/é/coá Kadosa (Kiss) Árpád: Károly-laktanyától a Don-kanyarig Kadosa (Kiss) Árpádot nem kényeztette a sors. Tanárnak készült, diplomát is szerzett már, pályakezdő éveiben azonban több időt töltött el laktanyákban, katonai gyakorlótereken, majd a harctéren, mint a tanári katedrán. 1937 októberében, a korabeli előírásoknak megfelelően vonult be egyéves önkéntes szolgálati idejét letölteni a Budaörsi úti Károly-laktanyába, hogy egy esztendő múltán hadapród őrmesterként hagyja maga mögött a Központi Híradó Iskolát. Alig kezdte meg működését „ideiglenes, óradíjas helyettes tanárként” „a tamási államilag segélyezett községi polgári fiú- és leányiskolában”, 1938 őszén újra katona lett: a Felvidék, Kárpátalja, Erdély, majd a Délvidék visszacsatolásának hadműveleteiben vett részt. Időközben előléptették zászlóssá, s ezzel a Magyar Királyi Honvédség tisztikarának tagja lett. Érdemes, sőt tanulságos idézni visszaemlékezéseinek egy passzusát, amelyben elbeszéli: hogyan élte meg fiatal tanár és hazáját szerető állampolgárként az őt a törvények szerint megillető előléptetést: „Ez külső megjelenésben is többet jelentett (t. i. a hadapród őrmesteri rangnál. L.I.), fekete tiszti csákó és kard járt vele. S bár ez csupán a tisztikar legalsó fokát jelentette, engem megelégedéssel töltött el, büszke voltam rá. Nem a hiúságomat legyezgette, ilyen tulajdonságom nem volt, hanem úgy éreztem, hogy honvédtisztnek lenni s úgy oktatni, s főleg nevelni a kezem alá kerülő iíjúságot és honvédséget, azaz nem csupán befogadni, de adni is a megszerzett ismereteket - tanári feladat is.” Kadosa (Kiss) Árpád ezután még évekig honvédtisztként kellett gyakorolja tanári teendőit. Most megjelent naplószerű visszaemlékezéseiben meséli el: mi minden történt vele és körülötte a Károly-laktanyától a Don-kanyarig megtett úton. Ne gondoljuk, hogy szokványos háborús eseménytörténetet ad elő csupán. Tanári habitusából, családi és iskolai neveltetéséből fakadóan megvallja hazája iránti elkötelezettségét, gondolkodó emberként veti papírra tapasztalatait, a hadviseléssel, a frontszolgálattal kapcsolatos reflexióit is. Mindez írásművének sajátos erénye lesz - lévén, hogy nem hadműveleti adatok sorát, csapatmozgásokat, harci helyzeteket ír le csupán, hanem az események nyomán kialakult véleményét is. Olykor kritikai éllel, máskor a körülményeket józan belátással elfogadva, írása ezáltal lesz emberileg hiteles, frázisoktól, sztereotípiáktól mentes, élvezetes „hadibeszámoló”. Olyan mű. Amely az olvasót gondolkodásra készteti, netán arra is, hogy történetírásunknak a magyar királyi honvédtiszti pályával vagy a második világháborúval kapcsolatos egyoldalúságait, olykori ferdítéseit a maga számára revideálja. A könyv lapjain megelevenedő személyes életsors tanúsítja: megannyi sorstársával együtt nehéz, embert próbáló idők részese volt Kadosa (Kiss) Árpád. A Don-kanyar poklában éppúgy, mint később, a körülzárt és ostromlott Budapesten. Nem volt hivatásos katona, a háborút „befejezve” is magyar királyi tartalékos hadnagy csupán, könyve lapjairól most mégis az akkori idők kötelességtudó, katonáiért felelősséggel tartozó és felelősséget érző tisztjeként lép elénk, aki — egykori karpaszományos társaival együtt — mindig vigyázott a „tiszti becsületre”, aki „nagy idők, mámoros esztendők” tanúja volt, aki a front felé haladó vonatszerelvényen a felvidéki tájat szemlélve a magyar sorsról, a Trianon- szindrómáról és annak megannyi következményéről töprengett, s mert civilben történelem 86 XI. évfolyam 2. Szám— 2001. február
