Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 2. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Benkóczy György: Ékes történetünk II.
arany Istenanya szobrocska, amelynek fejdísze (rozettája) azonos azzal, amit az Ister-Gami oroszlánok combján találtak. Ez már igen magas kozmológiai tudást bizonyít, mert az a rozetta a Vénusz planétának a Szűz csillagképben való együttállásának a szimbóluma. A Szovjetunió vándorkiállításának óriási leletanyagát vizsgálva látható, hogy gondolkodásunkban három állatszimbólum rejlik: a szarvas, a párduc és a ló. A történeti írások azt közlik, hogy életük összefonódott a lovakkal. Barbárnak és gonosznak feltüntetett mivoltuk ellenére csak nemes gazda tenyészti a nemes állatot, a lovakkal együtt élt és együtt halt, élet- és küzdőtársak voltak. A szkítáknak és utódaiknak más fogalmuk volt a túlvilágra költözéssel megkezdett örök életről, mint nekünk van. Ez magyarázza a lóval való temetkezéseket is. Az összes szarvas-ábrázolás egy lerogyott állatot mutat. Ilyen a Tápiószentmártonban talált aranyszarvas is. Ez nem véletlen. A lerogyott és feltápászkodni kezdő aranyszarvas a téli napfordulón új életre kelő, a sötétség világát legyőző Napistent jelképezi. Az összerogyott, fáradt szarvast az Istenanya hatalmas madara emeli föl. Bobula Ida találta meg a szumir ékszerek közt, hogy ennek a visszatérő naperőnek a neve Turul, Turullu. A görögök átvették ezt a hagyományt, szintén megtaláljuk náluk ezt a madarat Phoenix néven. Az életet adó Nap az eredeztetője őseink tüztiszteletének is. Tüzet csak férfi rakhatott, a nő csak parázsról éleszthetett. A párduc szimbólum egy nemzeti hősre vonatkozik. A legrégibb szkíta királysírban talált arany párduc az Ermitázs Múzeumban van. A szkíták párduca a hatalmas vadász, Nimrud, Gilgames fia, Uruk királya. Lelke az Orionban lakozik, onnan vigyáz népére, a tavasz ébredésére, gondoskodik, hogy a magvak kikeljenek. Két fiát, Hunort és Magyart az Ikrek csillagkép jellemzi. Innen van, hogy Vörösmarty a Zalán futása Előhangjában a deli Álmos után párducos Árpádot említ. Kiszely István A magyarok őstörténete c. 1996-ban megjelent nagyszerű művében szintén részletesen ír a szkítákról. Az eurázsiai síkvidék iráni nyelvet beszélő népeinek együttese voltak. Ősi hagyományaink századokon át megőrizték a tőlük való származás tudatát. Kiváló harcosok voltak. Legfőbb állatuk a ló. Ők találták fel az oldalpálcás zablát, a bőmyerget, a kengyelt, az erős íjat. Az i.e. VI. és IV. században a Kárpát-medence is az ő fejedelemségük volt. Művészetükben az állatábrázolások uralkodtak. A szkíta aranyak első csoportja több mint 200 esztendeje került a cári kincstárba, és azóta szinte szakadatlanul kerülnek elő bámulatos leletek. Fejedelmeiket nagy pompával temették el megfojtva asszonyaikat, leölve több száz lovat, eltemetve fegyvereiket, ékszereiket, kultikus tárgyaikat, mint pl. híres aranyszarvasaikat, amilyenek Magyarországon is előkerültek Zöldhalompusztán és Tápiószentmártonban. Magukat egyébként a szarvasok népének nevezték. Állatfigurákkal ékesített bronz vagy vas csengők és csörgők szolgáltathatták a temetési zenét. Ilyen csörgők nálunk is szép számmal kerültek elő. Hérodotosz írja: „A szkíták, amikor szövetséget kötnek, agyagedénybe bort töltenek és hozzávegyítik saját vérüket is ily módon, hogy testüket késsel vagy karddal kissé megsebesítik. Ezután belemártják az edénybe fegyvereiket. Miután ezt megtették, esküt tesznek, majd kiisszák a bort, de nemcsak a szövetségre lépők, hanem kíséretük tagjai is, akik igen nagy méltóságok.” Lukianosz a Toxarisban így beszélteti a szkíta Toxarist: „Attól az időtől fogva, hogy ujjunk vérét a kehelybe csöpögtettük, kardunk hegyét belemártottuk és a bort közösen kiittuk, immár semmi sem választhat el minket egymástól.” Új Hevesi Napló 47
