Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 1. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXXI.
- Ha sokat lőnél, Lajcsikám, hozzál már egyet nekem is, mert Marci cicám nagyon szereti — tette hozzá nyájas kedvességgel a likőrös. A Márton bácsi lova farán és ehhez hasonló nagyobb célpontokon kívül én még semmit sem találtam el a csúzlimmal, verebet meg főleg nem lőttem még, de az nem volt akadálya annak, hogy magabiztosan meg nejegyezzem:- Délre itt lesz az ebéd, már szólhat is a macskának - és az egyre melegedő porcfüves utacskán hangtalanul tovacserkeltem. Ahogy elfordultam Nagy Károly kovácsműhelye mögött, és már majdnem elértem a Bimbó Ángyi nagytomácos házának drótkerítését, az út porában önfeledten fürdőző verébcsapatot vettem észre. Hirtelen elragadott a vadászláz, a betöltött csúzlit kihúztam és közéjük lőttem. És lássanak csodát! Édes jó Istenem! Egy gusztusos gúnárveréb úgy felfordult, hogy szebben sem kell. Ottmaradt a porban. Szabályosan megijedtem. Szuszogtam, néztem jobbra, néztem balra, hogy jön-e valaki, hogy látta ezt a hihetetlen esetet más is, majd kissé már nyugodtabban, de lábujjhegyen odaóvatoskodtam, és két ujjal felemeltem az egyik gyufaszálvékony lábánál fogva életem első lőtt vadját. Tiszta, jó lövés volt. Semmi vér, semmi szétszálló pehely vagy toll. Valószínű fejenkólintotta a kő. Magamtól messzire eltartva vittem vagy ötven métert, de mivel nem mozgott, megnyugodtam, és innentől már egyik kezemben a zsákmánnyal, másikban a gyilkos fegyverrel vonultam nagy büszkén végig az utcán. A másik utcán meg vissza. És ez így ment egész délelőtt. Még akit addig soha életemben nem láttam, annak is messziről köszöntem, hogy észrevegyenek, hogy ők is láthassák az elejtett vadamat, s az örömtől sugárzó vadászábrázatomat. Csoda boldog voltam. Úgy jártam-keltem egy fél napot a környező utcában, mint az a vadászember, aki néhány évvel ezelőtt egy hétig sétált Egerben a Dobó téren, nyakában egy frissen lefőzött szarvasbika trófeával. Ez a bizonyos egri vadász tizenöt éve járta már az erdőt puskával, de ez idő alatt egyetlen őzet és két rókát lőtt összesen. Ám az egyik őszi estén, amikor vadászatból hazafelé autózott, Szarvaskőnél odaért egy balesethez. Egy autó elütött egy szarvasbikát, az autó összetört, de a bika sem tudott elmenni, ott feküdt az árokban nagy betegen, és még élt. Mivel zöld ruhájáról felismerték vadász mivoltát, megkérték, hogy a szerencsétlen vadat szabadítsa meg szenvedéseitől. Megadta a kegyeletlövést, és övé lehetett a trófea. Na, ezzel büszkélkedhetett ő, egy héten át nyakában cipelve, s mindenkinek megmutatva. Ismerek olyan embert, aki mindennap elment a Dobó térre, mindennap gratulált a szerencsés elejtőnek, és mindennap jóízűen megitta a három deci rizlinget, amit a boldog vadász fizetett neki a borkóstolóban, áldomásként. Na! így örültem én is a verebemnek. Nem is volt nagy kedvem ahhoz, hogy a Bubrikék macskájának adjam, de ugyanakkor a büszkeség is dolgozott bennem, hogy most láthatja az a gonosz asszony, hogy amit én ígérek, az úgy is van, az szent dolog, arra mérget lehet venni, az nem olyan sötét, fondorlatos és gonosz dolog, mint az ő édes itala, amit odaad az embernek, azután meg gúnyosan kineveti. A nagysága sipítozott az örömtől, amikor meglátta a szép, hízott verebemet, és már ciccelt is Marcikájának. De a macska is olyan affektálós incifinci volt, mint a gazdája. Farkát félkörbe kunkorítva, óvatosan, gyanakvóan közeledett, és számomra rendkívül visszautasító módon miákolt. Odadobtam elé az akkor már kissé felfúvódott, fél napja cipelt, borzas tollú verebet, csak úgy puffant az orra előtt a vöröstéglából kirakott, keskeny járdán. Azt vártam, hogy a macska mohón elkapja és elszalad vele, de helyette ugrott egy nagyot ijedtében, visszahőkölt, és elszaladt hátra a virágágyások közé. 10 XI. évfolyam 1. szám—2001. január
