Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 11. szám - KÖZÉLET - Losonci Miklós: Emlékek kincsesháza IV.
mindent elmondott, kik voltak meghunyászkodók és kollégák Tímár József nagyon nehéz idejében. Én csak a nagyszerű helytállást említem, akik támogatták akkor is, amikor illett szidni, ócsárolni őt: Mányai Lajos, Gobbi Hilda. Bizony, nagyon kevesen voltak. Sokan kúsznak elő ifjú éveim süllyesztőjéből - Lévai doktor méltóságos úr, aki kirántott az első templompadból, az neki volt fönntartva, Földváry Aurél főjegyzőről, aki Harasztin az ország egyik legszebb Hősök terét hozta létre, aki nem engedte a községben megalapítani a Volksbundot, amiért Dunaharasztin - szinte az egyetlen sváb község - ezért nem volt kitelepítés. Áts Bandi volt hosszú évekig a legjobb barátom, de az érzelem kettétörött, beesett a labda a szomszéd kertjébe, s ő nem jött velem, hogy visszakérjük a dühöngő kertésztől. Pogány Ö. Gábor tartott előadást Rubensről az egyetemen. Azonnal a szívembe zártam. Követtem titokban előadása után a Károly palotáig, de csak húsz évvel utána írtam levelet, írnék a Művészetbe. Válaszolt, szobájába invitált. Üveg vörösbort ittunk, én azt hittem, csak udvarias volt. Közben végigbeszéltük az egész művészettörténelmet. Észre se vettem, hogy vizsgáztatott. Mesterem volt, barátom lett. Neki köszönhetem Vén Emilről írt könyvem. Ennek is sora van. A nagymarosi müvésztelepen asztaltársunk volt Vén Emil, Emilio. Ebéd közben szólt - megmutatom képeim, de ha három kopogás után nem nyitok ajtót, akkor vendégem van, a húszéves Ágnes. Azt hittem, Emilio tréfál. Hetven esztendős volt, s én húsz évvel ezelőtt a hatvanéveseket, így Emiliót is nagyon öregnek tartottam, méghogy a húszéves Ágnes, magamban - hogy ne vegye észre, jót nevettem. Csakhogy háromszor kopogtam, s nem nyitottak ajtót. Vacsorakor szótlan maradtam, de ő rákezdte, miért dörömböltél, itt volt Ágnes. Nem válaszoltam, de nem hittem semmit. Alig telt egy év - a Műcsarnokban lelkendezve újságolta, kislánya született - talán a feleségednek, vicceltem, még mindig hitetlenül. Való igaz, kislánya született, melyről hamarosan személyesen is meggyőződhettem. Pogány Ö. Gábor ugyanis engem kért meg, hogy könyvet írjak Emilióról. így többször jártam otthonukban, ahol az egyik szoba volt a műterme. Tündéri festmények fogadtak, s egy bűbájos kislány, Emilio kislánya. Ágnes tüsténkedett, kávéval kínált, Emilio pedig belcantót énekelt a csöppségnek. 0 átszellemülten hallgatta. Közben lassan a könyv is elkészült, a pesti könyvnapon együtt dedikáltam a Deák téren Emilióval. Akkor már nem ismert meg, a végét járta szegény, de, s ez az egyik csoda, amit életemben láttam, fináléra egy délszláv csoport zenélt a téren, s ő táncra perdült, Emilio járta a kólót. Hónap se telt, Ágnes telefonált sírva - mondanám a búcsúbeszédet. A budafoki temetőben erre is sor került, rengetet koszorú lepte el koporsóját, s nem is tudtam másról dadogni, hogy mennyi Emilio-csendélet-nyersanyag halmozódott föl, ki festi meg a színek ez áradó pompáját? Alig pergett egy kis idő, hivott Ágnes. Mentem. Úgy véltem, Lehár Ferenc A víg özvegyével fogok találkozni, s ez természetes, hiszen ötven év korkülönbség volt közöttük. Ágnes zokogott, vigasztalanul zokogott, s csak azt rebegte, hiányzik Emilio, keservesen hiányzik. Azóta tudok valami nagy titkot, azt, hogy megfejthetetlen a szerelem, s olykor az asszonyok is határtalanul hűségesek. 70 X. évfolyam 11. szám — 2000. november
