Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 7. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXV.
BülcUaljai ösvényeken XXV. Nincs az a kérges, de igazi vadászszív, amelyik a langyos tavaszi esték szalonkakorrogásának hallatán ne lüktetne sebesebben. A szeptemberi erdők gyönyörűséges szarvasbőgése minden vadászember legkedvesebb zenéje. A mély, rekedt hangú öreg őzbak riasztása is mennyei muzsika a vadászfüleknek. Megszorul a kéz ilyenkor a puska nyakán, felszaporodik a levegővétel, megremegnek a lábak. A vadászláz elhatalmasodik az emberen. Sok helyen olvastam már arról - amit magam is szent meggyőződéssel vallók -, hogy puskával járni az erdőt egészen más, sokkal több, összehasonlíthatatlanul izgalmasabb, mint anélkül. Még akkor is igaz ez, ha nem áll szándékunkban vadat ejteni, ha eszünk ágában sincs lövést leadni. Mert - ahogy mondani szokták - a fegyver az, ami húzza, viszi, cipeli, sodorja a vadászt, az adja a lendületet. Mert puskával hihetetlen távolságokat cserkelünk úgy be, hogy nem fáradunk el, hogy nem unjuk meg, hogy szinte észre sem vesszük az idő múlását. Mert a vadász és a puska egymástól elválaszthatatlan. Ugyanis minél több időt töltenek el egymás társaságában, annál mélyebb, annál erősebb ez a kapcsolat, ez a kötődés. Az együtt átélt vadászélmények hangulata, a feledhetetlen emlékek sokasága köti össze őket. S amikor a vadász kezébe veszi, megsimogatja, vállára veti kedves és szeretett puskáját, tudat alatt ezek az emlékek táplálják ezt a meghitt, érdekes, egyedi, szinte intim kapcsolatot. Mert a vadászember akkor boldog csak igazán, ha ennek a szeretett tárgynak a súlyát érzi a vállán. Mert ilyenkor jól tudja, hogy nincs egyedül, és hogy ilyenkor határtalanul szabad, ilyenkor azt teszi, amit tiszta szívből imád. Járja az örökösen újat adó természetet, rejtelmes titkait kifürkészi, csodálatos élővilágát meglesi, azaz részévé válik ennek az emberi ésszel felfoghatatlan csodának. És ennek a nagy csodának részeként különösen varázslatos úgy járni az erdőt, hogy közben valamely vad után lopakodik a vadász. Bakra vagy disznóra cserkel, bőgő bikát próbál belopni. Óvatosan lépkedve, nehogy zajt csapjon, nehogy száraz gally roppanjon a talpa alatt, gondosan ügyelve a szél irányára is. Mert ha az meglegyinti tarkóját, a vad menthetetlenül elugrik. Leírhatatlanul izgalmas percek, pillanatok, helyzetek ezek. Szájon át, puhán lélegzik ilyenkor az ember, hogy még a szuszogása se lehessen árulója. A világ beszűkül körülötte, csak a vadra, a vad megközelítésének lehetőségére összpontosít. Úrrá lesz rajta a vadászláz, keze-lába remegni kezd, torka kiszárad, tenyere verítékezik. S ez a feszültség még fokozódik, ha a vadászszentek is segítik. Azaz ha nem csapja be a szél, ha nem csap zajt, ha a vad nem veszi észre. Ha eléggé ügyes, ha megfelelően körültekintő, ha óvatos. No meg ami talán a legfontosabb, ha szerencséje is van. Ekkor talán lövéshelyzetbe kerülhet. És ezt a roppant feszültséget a fegyver dörrenése oldja csak fel. Mert a puska csattanása végérvényesen pontot tesz erre a nagyon vágyott, sokszor elképzelt, gondosan megtervezett helyzetre. Vagy úgy, hogy a jó lövés eredményeként terítékre kerül az áhított vad, vagy úgy, hogy a roppant fegyverzaj szétrobbantja, megsemmisíti ezt a békés, csendes, varázslatos, idilli állapotot, véget vetve a feszült, 6 X. évfolyam 7. szám - 2000 július
