Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 7. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXV.
boldog várakozásnak, e végsőkig felfokozott idegállapotnak. Ezek a pillanatok mélyen beleégnek a vadászember leikébe, emlékezetébe. Mélyen, kitörölhetetlenül. * Minden évszak vadászati lehetőségének, minden vad vadászatának, minden vadászati módszernek megvan a maga egyéni, sajátos íze, zamata. Ha az embert fűti, sarkallja, űzi vadászszenvedély, akkor minden alkalommal megtalálja azt a boldogságot, azt a kellemesen izgalmas feszültséget, amit a vadászat kínál. A fáradhatatlan és könyörtelen fészekrabló, tojás- és fiókapusztító, ám kiváló látású, okos és nagyon óvatos szarka eszén nem könnyű túljárni. Valaha élő uhubagollyal csalták a puskacső elé, így eredményesen és hatékonyan gyéríthették őket. Ma már az uhu különösen védett, nagyon ritka madara erdeinknek, de szarkából annál több van, s kártétele is igen jelentős. Március elején galagonyabokor sűrűjébe vágtam azt a búvóhelyet, ahonnét szarkára vadásztam. E rejtekadó galagonyától vagy huszonöt méterre egy félig kiszáradt, nagyon öreg fűzfa árválkodott. Ez lett a beszállófa. Aztán amikor a szalonkaszezonnak vége lett, s a galagonya is kilevelesedett - azaz már jó takarást adott -, még napfelkelte előtt belopakodtam alá. Fejem fölött csupán annyi rés volt, amin fölláttam a fűzfára, amin kényelmesen kilőhettem a sörétes puskával. A göcsörtös, öreg fűz előtti, harsogóan zöld füvű dombocskára helyeztem ki a mű-uhut, ami ugyan műanyagból készült, de alakjával és színezésével tökéletesen hasonlított az élő bagolyhoz. Amikor lassan virradni kezdett, megcserrent az első szarka. Még valahol messze, talán száz vagy kétszáz méterre is lehetett, de hangja, a várt, keményen reccsenő, erőszakos szarkakiáltás azonnal eldobatta velem a félig szívott cigarettámat. Puskámért nyúltam, s lövésre kész fegyverrel, visszafojtott lélegzettel hallgatóztam, hogy közeledik-e. S akkor újra kiabált. De már valahol egészen közel, s a következő pillanatban már ott is volt fölöttem a fűzfa egyik vastag ágán. Idegesen lesekedett lefelé, s dühösen kiabált a műuhunak. Én meg lassan emeltem a puskát, s csak a cső végét dugtam ki a bokorágak közül. Csattant a fegyver, tottyant a szarka. Öt perc múlva érkezett a következő, aztán még három. Jó félórát guggoltam a rejtekhelyemen, és igen izgalmas, nagyon jó vadászat után, öt szarkát szedtem össze a fa alól. Hozzátartozik, hogy amikor kivilágosodott, a körülöttem még itt-ott meg- megcserrenő szarkák már nem közelítették meg lőtávolba a mű-uhut. Valami nem tetszhetett nekik, valamit megsejthettek, vagy az is lehet, hogy a tökéletes lővilágnál már a legkisebb levélrések között is beláttak a bokor alá, ahol lapultam. Április utolsó két- három hetében rendszeresen és gyakran műuhuzom, és mindig elcsodálkozom azon, hogy a közeledő szarkák cserregései milyen mértékben tudják vadászszenvedélyemet felkorbácsolni, milyen izgalommal, feszültséggel Új Hevesi Napló 7
