Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 7. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Koncz Lajos: A szentév és magyar jubileum fél-idejében
Koncz Lajos Qs4) éá mayyarJuAi/eivm feZ-vclyében Szinte nem akarjuk elhinni, hogy a 2000. különleges évnek, az első ezredváltó Szentévnek a felén - június utolsó napjaival — már túl leszünk. Az előző év karácsony éjszakáján tárult fel a szent kapu és 2001. Vízkeresztjén hivatalosan bezárul. Tehát valóban félidőben járunk, a Szentév közepén (delelőjén?) - a mi magyar jubileumi évünkkel együtt. Mit és hogyan éltünk meg, éltünk igazán át, hasznosítottunk Istenünk ajándékából, a szent idő napjaiból, ünnepi óráiból - bizony nem lenne fölösleges lelkiismeret-vizsgálatot tartani fölötte. Katolikus lapjaink próbáltak már ezirányban kérdéseket feltenni, de a reagálások sajnos elég negatívok voltak: bizony, alig gondoltunk a Szentévre, alig figyeltünk föl eddig valamire - mondták, jobb esetben sajnálkozva. Persze az ünnepeket magunk is csináljuk, nem kapjuk készen, nekünk kell befogadni őket. Mert szép és nagy dolgok történtek a Szentév nevében eddig is, amiket érdemes utólag is felidézni, emlékezetünkben tárolni, lelkünk javára. Maga az indulás már fenséges volt, amikor a Szentatya magasra emelt evangéliumos könyvvel (az üdvösség és örömhír letéteménye az idők végezetéig) átlépett a szent kapun - az új évezredbe. És nálunk újévkor az esztergomi mise, majd délután a szent korona ünnepi átvitele az Ország Házába, és az ott elhangzó miniszterelnöki beszéd bizonyságtevő mondanivalójával: „Ezer esztendős keresztény államiságunk jubileumához érkeztünk... Ahhoz, hogy honfoglaló magyarokként ne idegen betolakodók maradjunk, hanem a keresztény Európa részeivé váljunk, valami kellett: egy korona. Ezt küldte a keresztény egyház feje Istvánnak, hogy általa felkent királlyá tegye, aki nemzetet és hazát ad népének Európában. Ezért visszük magunkkal az új évezredbe is a szent koronát, nem mint múzeumi kegytárgyat, hanem a magyar állam élő szimbólumát, a nemzeti egység kifejeződését.” Itt van hát közöttünk az eredetünkre, ősforrásainkra emlékeztető Szent Jel, sőt magyarságunk és kereszténységünk megtartó erőit és normáit sugárzó „Szentség”, mint a választott nép frigyszekrénye. Aztán jöttek egymás után a szebbnél szebb ünnepek, szentévi események. Február végén a Szentatya felkereste az Isten és ember nagy találkozásának földrajzi helyét: a Sínai- hegyet, a szövetségkötés és tízparancsolat kihirdetésének szent helyét. Ez a Kr. előtti 13. században történt, de máig az emberhez méltó élet alap-törvényét jelenti. Ugyanakkor ez volt az alapja a későbbi, végleges új-szövetségnek — a megtestesült Istenemberben, Jézus Krisztusban, a golgotái kereszthalállal. Március utolsó hete ezért a szentföldi zarándoklatnak lett szentelve, ahol a Szentatya nemcsak az Isten-látogatás múltjának hódolt, mely a világ üdvét hozta meg, de a súlyos jelennek is tett szolgálatot. Ahogy egy izraeli újság írta: „A 967-es 6 napos zsidó-arab háború máig feloldhatatlan feszültségeibe jött a pápa, de tudott személyi varázsával 6 napos illetődött csöndet és békességet teremteni a Szentföldön.” (Sőt további gyümölcsöket is érlelt, a megszállott Libanonból pl. kivonult Izrael.) Új Hevesi Napló 51
