Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 7. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Losonci Mikós: Örök barátunk - Szabó Lőrinc
íme Szabó Lőrinc konklúziója: „s a leprások közt fútyörészek és nevetek s egyre jobban kezdem szeretni a gyerekeket.” Az 1933-ban írt sorokat hogyan hangolhatjuk át 2000-ben? Fütyörésszünk, de ne a leprások között, ne engedjünk senkit sem leprássá silányítani, mosolyogjunk és nevessünk, és acélos eszmékkel, tiszta lelkülettel szeressük jövőnket izmos buzgalommal, a „gyerekeket”. Szabó Lőrinc nem üres esztétikumot alkot, a szépséget az igazság szolgálatában működteti, képzelete és gondolkodása ebben a jótékony áramlásban kutatja távlatait. Szabó Lőrinc keménysége is szembetűnő, ahogy figyeli és verssé fokozza a Duna- parton őgyelgő munkanélkülieket, s amikor az orrszarvúról ír 1938-ban, akkor Ionesco előzeteseként e hatalmas vadállat méltóságteljes magányát elemzi, nem az emberben fészkelő veszedelmet. „Élj egyedül, mint az orrszarvú a magány erdejében.” Élhetünk egyedül — napjainkban immár ez is lehetetlen, hiszen minden hely foglalt, legföljebb villámgyorsan fölöslegessé válhatunk, mint Lermontov Pecsorinja, s akkor végérvényesen elvesztünk. Mindezt a mozdonyritmus kalapácsoló keménységével idézi, ez az ő apaemléke. Életének egyetlen kérdőjele erkölcs és szépség zavara, a műért, az üde és friss, új élményekért kapitulált az ő etikája, súlyosan megsebesült. Mindez nem rideg ítélet, valós tény csupán. Annál inkább sem, mert ő századunk magyar Orpheusza, akinek keze ügyében minden költészetté válik, még a bűn is. Adyt kölcsönözve, ez a „Mentő glória” Szabó Lőrinc életében is. Nagy motívuma, mellyel megszerezte igazi, majdan világirodalmi rangját, a „ Tücsökzene ” lírai ciklusa. A tücsök hengeres testű, gömbölyded fejű, fekete rovar, hangzó éjparázs. Májustól zeng az egész világon. Ez a tücsökzene mámorította meg Anakreóntól mindmáig a költők egész sorát, kiváltképp Szabó Lőrincet, aki 1945-től szinte haláláig, 1957-ig írta, gyarapította költői naplóját. Hallotta tündérmuzsikájukat a Pasaréten, de Raguzában, Mosztárban, mindenütt, ahol megfordult, e parányi dalosokban szólalt meg számára a létezés. Ez lett az ő szakadatlan közlése, e zsongító zene föltárta életének „másod végtelenségét”, mely időtlen magaslattá finomodott. A hétköznapok ünneppé színesedtek, bárányfü, nefelejcs, Daróci Erzsi, mozdony, napfény és vihar, befagyott Ipoly, Etelka néni, Debrecen, a miskolci deszkatemplom, Nagy Anti, a tiszabecsi tiszteletes, halálfejes lepke, kolibri, Katóék háza, a Centrál kávéház, Adria, bodzafa, Balassagyarmat, légiriadó, rémület, Temirkul Umetoli, - élet, megrendülés, áhítat, történelem, ezer apró csodában a teljesség. A teljes látóhatár költői birtoklásában bölcseleti fölismerések is rejtőznek, amikor „Kandalló előtt" ül: „Szeretem a kandalló parazsát, a leégett fa nyugodt aranyát, a bíbor máglyát, a sok, szögletes, izzó fény-kristályt s a még láng-eres imbolygást rajtuk. ... ... Az arany zúzmara borzong itt-ott, hül és .zsugorodik, a máglyára csipke hamuhodik, 36 X. évfolyam 7. szám - 2000 július
