Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 11. szám - VERS, PRÓZA - Mészáros György: Rendhagyó nekrológ
Mészáros György Ennyire telt hát életemből. Sem nem sokra, sem nem kevésre. De hát mennyi volt ebből az értelmes élet? Kevés. Valamivel mégis több, mint ami küszködéssel és vesződéssel Telt el. Életem során gondjaimat, bajaimat Mindig az okozta, hogy pontosan tudtam, mit akarok. Szándékaimból hiányzott a bizonytalanság, így a manőverezési szabadságomnak is befellegzett. Már legifjabb koromban vallottam Karinthy Frigyes után: „inkább egyenek meg a férgek, minthogy a férget megegyem. ’’Életem úgy alakult, hogy amit igazán kedvvel, szorgalommal és gyönyörűséggel csináltam, azt autodidakta módon tettem. Műkedvelőként, nem szaktudósként, aki nem engedhette meg magának a felszínességet, a vaskos tévedéseket. (Többre becsültem a tudást, mint a dokumentumot.) Mindig a saját utamat jártam, még akkor is, amikor nem úgy látszott. Nem az elmélet, hanem a cselekvés embere voltam, aki nem nagyon szívlelte az ellenvetést, de kegyetlenné sohasem váltam, mint ahogy fanatikussá sem. A dolgokhoz sajnos legtöbbször nem ésszel, hanem érzelemmel viszonyultam. Céltudatos, csaknem makacs, akaraterős és reagálásaimban melegszívű ember. Nem tudtam soha senkihez alkalmazkodni, legfeljebb kismértékben a családomhoz. Nem közösségbe beleolvadó, hanem azzal örökké kritikusan vitázó, nyugtalan, elégedetlen. Az igazságot szerettem egyedül! Gyűlöltem a képmutatást, a kurvákat, az ajkakon prostituálttá váltó szavakat, a szín- és szerepjátszást, a kegyetlenséget, a bűntudatba bújt meakulpákat. Inkább voltam merész, mint bátor, óvatlan. Nem sértődős, csak erősebben reagáltam hangulatokra. A kudarcokból érzelmileg nehezen talpraálló. A nőkkel való kapcsolatom mindig hűséges és érett volt. Bár a szerelemben sem tudtam teljesen alkalmazkodni. Behódolni nem, csak hódolni tudtam. A szellemi szabadság híve voltam. Mindig kötött az etika, a becsületes emberek iránti feltétlen tisztelet. Soha nem tapostam felfelé, soha nem tiszteltem a rangokat, az Ember számított mindig, a tett. Ami életemben sikerült, azt keserves, kemény és következetes munkával értem el, amire éppen úgy nem lehetek büszke, mint ahogy gyengeségeimet sem szégyellem. Mindig feszültségben éltem. Ami kedvemre való volt, azt teljes lelkemből, túlfűtött szenvedéllyel csináltam, ezért is égtem el a szokottnál gyorsabban. (De legalább melegíteni és világítani akartam.) Nem voltam igazán tehetséges, csak szorgalmas és elszánt. Indulatos alkat, ami miatt sokat szenvedtem életemben, de ezzel soha nem bántottam meg senkit érdemtelenül. Sokat voltam képes tűmi és hallgatni, mert tudtam magamon uralkodni és a tényeken felülemelkedni. Érzelmeimben gyakran kiszolgáltattam magamat, ez volt szenvedéseim másik fő forrása. Precíz és pontos, az alaposságot VJ. professzoromtól és kenyeres pajtásomtó tanultam. Emiatt a kicsinyesek szerint kicsinyes voltam. Kerestem mindennek az okát, gyakran túl mélyre ásva magam, ahol fuldokoltam. Kevés igaz barátom volt. Szeretőim mind cserbenhagytak, csak egy asszony volt, aki jóban és rosszban életem igazi társa volt, a feleségem. A szerelmeket mindig földrengésszerűén éltem át ezért zuhantam gyakran nagyot és törtem össze magam, ami után undort és önmegvetést éreztem. De sohasem bántam meg semmit. Szerettem egy kicsit mindig szenvedni, mert ez alkotásra inspirált és az alkotás volt életem nagy célja. Gyermekeimet szigorúan önnön képemre akartam nevelni, s amikor rájöttem, hogy ez lehetetlen, csalódottnak éreztem magamat, pedig örülnöm kellett volna, mert ők az én makacs, gyakran önfejű, a hajdani ifjú életem. Ötven év után sokat gondoltam a halálra, de nem féltem tőle, csak elszomorodtam. Halálomhoz sohasem adtam hozzájárulásomat. Édes szüléimét szerettem még nagyon, a Új Hevesi Napló 17
