Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 10. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Kaló Béla: Az Arbiter és az „egyszeri szellemi tünemény”, Kis magyar reflexió
Wilde és D’Annunzio, sőt talán Henry de Montherlant elődje, Nero korabeli etalon, akivel regényfiguraként találkozhatunk, a Nobel-díjas Sienkiwicz Quo vadis? című románjában. S Berzsenyi, aki az irodalomtörténet-írás hagyományos felfogása szerint a virágzó magyar klasszicista literatúra egyik fontos alakja, preromantikus vonásokkal. A reneszánsz és a humanizmus hagyományain nevelődött görög-latin műveltség folyamatosságát bizonyító alkotó, a mi nagy magányosaink egyike. A nehéz fajsúlyú magyar lélek. A görög-latin mediterrán hajlam beleágyazódva a magyaros temperamentumba (itt lelki alkat lenne a helyesebb kifejezés), az ókor a somogyi 19. századi őszben, ott az alig titkolt sztoicizmus, itt a pannon-dunántúli saudade, elmúlás-elvágyódás metszetes aszklepiádészi sorai. A költészet, a nagy költészet egyívású az ókori dandy és a magyar feudális birtokos is magányos, a gondolatok, megfigyelések évszázadokon átívelnek, s összhangoznak az olvasóban. S mégis: mennyire más ősz a rómaié, s mennyire az elmúlás varázsa a Berzsenyié. De mindkettő kortalan. Kimeríthetetlennek tűnő. Végső értelmükben szavakba legkevésbé foglalható sorok ezek, a szöveg működése öntörvényű, s ez csak a remekművek sajátja. Az ironikus-bölcs, szarkasztikus Petronius és a remetemagányt kedvelő, kisebbségi érzésektől gyötört (Kölcsey) niklai gazdálkodó óriáspoéta Berzsenyi valahol rokon. Az Ízlés és a rafinált élvezetek fiziológiáját ismerő és gyakorló proconsul ott találkozik a bozontos magyar lélekkel, ahol a legkevésbé várná az ember: a lelkiségben, az életet szemlélő titkos humanista manírjaiban. A nyelv zenéje — ösztönösen-tudatosan — mindkét lírában megfigyelhető. De vissza a lelkiségre, az isteni szemlélődés magatartásformái. A lelki boldogság, az eudemonia kívánása mindkét lírikus soraiban felfedezhető. Az időtlen való átélésének legjelenebb pillanata zárul mindkét versben. Az ideale Gegenwart, az eszményi jelenvalóság felidézésére alkalmas forma determináltsága egyértelműen kimutatható mind Petronius, mind Berzsenyi soraiból. Az empirikuson alapuló megfigyelések immáron időtlenné tágulnak, az impresszión alapuló praktikus megfigyelések a virtuális természet szimbólumává válnak, azaz az értékektől jelentésteljes tájjá formált naturát kapjuk eredményként. Berzsenyinél ez a végső összegzés az elmúlás mítosza, míg Petroniusnál a sztoa praktikuma, az élet, a megértés gondos egyszerűsége. S ha már néhány verssor összevetése is tűnődésre késztetheti a fogékony olvasót, akkor gondolkodjunk el azon, hogy mit adhat ma a klasszikusok nagy tábora nekünk. Lélek, gondolat, mesterség. Ez a sorrend Berzsenyi lírájában is, amely visszaüt a latin elődökre. Hogy is írja Németh László? „Annyiféle csíra indul növésnek, irodalmunk oly sok sípon szól, hogy jóval nagyobb népet gyanítunk a változatosság mögött, mint az akkori magyar. ” A zsarnok római császár elismert, diplomatikus és ironikus, élvezetvágyó hedonista bölcse, s a filiszteusi magányában dúló-fúló magyar költő lelki rokonsága egyebet is feltételezhet: a mizantrópiába rejtett humanizmust és világlátást, a léha nagyvonalúságba csomagolt érzelmeket és a zord magányba burkolt sebezhetőséget. De mindez pszichológiai eszmefuttatásra lehet elég, nekünk, az olvasónak a lüktető sorok számíthatnak csak originál forrás gyanánt. Petroniust - mint említettük - Sienkiewicz formázta meg regényében, s Berzsenyit Weöres Sándor a Psychében. Igen, talán ilyenek lehettek. S ha őszre fordul az idő - s játszunk kicsit - vérberzsenyesek lesznek a szőlőlevelek, a hagyományos kultúrán folnőtt nemzedék csak azt kezdi mondogatni, hogy: Új Hevesi Napló 51
