Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 10. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Pásztor Emil: „A magyar nemzet legnagyobb élő vértanúja”
Az utóbbi másfél évszázadban rengetegen nyilatkoztak gyalázkodva Görgeyröl és a világosi fegyverletételről. Pedig ott egy öntudatos, emelt szívű nemzetnek e végsőkig való helytállása hirdette a jövendő számára, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet. (Megjegyzendő, hogy az Aradtól és Világostól nagyon messze lévő Komáromban maradva Klapka tábornok sem tudott az egész nemzetnek amnesztiát kivívni, pedig ó az osztrákoknak adta át Komárom „bevehetetlen” várát.) Görgeynek nemcsak a nemzet tragédiája fájt, hanem az is, hogy ha már sok bajtársát kivégezték, ő nem osztozhatott a sorsukban. Egyéni tragédiáját még megsokszorozta az, hogy a Törökországba menekült Kossuth - az idegen földön egyre fokozódó keserűséget érezve a szabadságharc elbukása miatt — Görgeyvel szemben megfogalmazta és terjesztette az „árulás” vádját. Árulónak nyilvánította őt azért, mivel Görgey a neki átadott hatalom birtokában nem tudta megmenteni „hazánk nemzeti státuséletét”. Kossuth az 1849. szeptember 12-ei dátummal közrebocsátott „vidini levelében” azt a meggyőződését fejtette ki, hogy Magyarország két nagyhatalommal szemben is meg tudta volna védeni magát, ha Görgey nem hátráltatja a kormány tevékenységét. A volt kormányzó az idegen földön sürgősen visszavette kormányzói címét, mondván, hogy a lemondása Görgey „árulása” miatt érvénytelen. így mindjárt nagy hatása lehetett szavának, véleményének az emigráció (a külföldre menekült magyarok) körében és közvetve Magyarországon meg más országokban is. Kossuthnak Görgeyt megbélyegző vádjait sokan elhitték (például Vörösmarty is), különösen az aradi vértanú tábornokok október 6-ai kivégzése után, tudva, hogy Görgey nem volt közöttük. Ha elővesszük az Új magyar lexikon 1960-ban kiadott 3. kötetét, abban a szabadságharc legfőbb katonai vezetőjéről a következő sorokat olvashatjuk: „Noha az uralkodó osztályok Görgey Artúrt reálpolitikusnak igyekeztek feltüntetni Kossuthtal szemben, a haladó magyar közvélemény mindig árulónak tartotta.” Hát igen, a nemzeti elfogultság, a realitásokkal való nem törődés sokáig egy személyben őt tette felelőssé azért, hogy a szabadságharcunk tragikusan végződött, de például Arany János vagy később Móricz Zsigmond nem osztotta ezt a nézetet. Kosáry Domokos, a Görgey-kérdés legalaposabb kutatója így nyilatkozott az 1994-ben megjelent könyvében: „... Görgey Artúr a magyar szabadságharcnak nem árulója, hanem kitűnő és a hazájához mindvégig hű hadvezére volt. Őszinte hazafi, kivételes katonai tehetség, rendkívüli személyiség...”4 Amikor Görgey 1867-ben - tizennyolc évi száműzetése után — hazatérhetett Magyarországra, még csak 49 éves volt, de az ellene fölkeltett zajos közhangulat miatt itthon sem hadseregvezetői, sem országgyűlési képviselői vagy más fontos munkakörbe nem juthatott. így élt a hazájában ez a tenni vágyó kiváló ember még öt évtizeden át: Móricz Zsigmond szerint ő volt a magyar nemzet legnagyobb élő vértanúja. Nagy írónk 1912-ben a következő mondatokkal fejezte be említett Március tizenötödiki beszédét. „... ma minden ifjú magyar, aki előtt már megnyílt a látás tisztasága, tekintsen az elrejtett zug felé, ahol még él nemzetünk egyik legnagyobb fia, s meghatódott lélekkel megcsillanó könnyel, hangtalanul és szíve legbensőbb érzésével küldje arrafelé azt a kiáltást, amely hajdan annyit és oly viharosan zúgott, de amely hatvanhárom év óta egyszer sem csendült fel a nemzet ajkán, hogy:- Éljen Görgey!... Éljen a magyar nemzet mindörökre legnagyobb élő vértanúja! És a magyar nemzet élni fog, amíg ilyen fiakat tud szülni a tettre és az önfeláldozásra!”5 Görgey Artúr 98 éves korában halt meg, 1916-ban, annak a napnak - 1849. május 21-ének - az évfordulóján, amikor nehéz ostrom után seregével az osztrákoktól Új Hevesi Napló 49
