Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 9. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXVII.
a szóróra a silót meg a napraforgó ocsút. Ezért nem volt feltűnő a terepjáró egészen friss nyoma. A műúttól eltávolodva vagy 300 méterre találtam az első vércseppet. Megvizsgáltam, s egészen frissnek találtam. Előző estinek gondoltam. Nem is tévedtem. Ám ott, ahol a vércsepp virított az úton, a keréknyomokban, és jó néhány méteres körzetben sehol nem találtam friss vadnyomot. Tehát nem valami sebzett vad váltott itt át. Aztán vagy százhúsz lépésre hasonló vércsepp. Ez már nagyon gyanús volt. Itt az út elfordult a társasági szóró felé, meg én is, mert hajtott a kíváncsiság. Ott újabb piros pöttyöt találtam. Az úttól azt a tisztást, ahol a szóró volt, húsz-harminc méter széles, fiatal, sűrű cseres választotta el. Egy vékony gyalogösvényen hordta be innét a vadőr háton az etetőanyagot. Ez a csapás kitaposott volt, azonos mintázatú gumicsizma-nyomokkal. Ám ettől vagy tizenöt méterre friss embemyomok árulkodtak arról, hogy bizony ott nagy topogás, fürge jövés-menés volt. No meg egy újabb vércsepp. Ahá! Itt hozták ki azt a lőtt vadat, amitől a vér származik. Hozták, és nem húzták. Bementem a nyomokon, körbejártam a kis tisztást, és nem volt nehéz rekonstruálni az előző esti eseményeket. A szóró felső szélén az egyébként is letaposott hó szét volt rugdosva. Ott esett el a disznó, feltételezhetően tűzberogyott. A sűrű, sötét vérfolt itt-ott átpiroslott a rászórt havon. Innét a lábnyomok - három embertől származók - bevittek a sűrű cseresbe. Kettő egy irányba, előre lépkedett, egy pedig hátrafelé haladt. Azaz felemelték az élettelen vadat, s úgy cipelték, hogy a vonszolás nyoma ne lehessen áruló. Aztán a sűrűben, a szélétől vagy két métere egy kis szobányi részen letaposva minden, s otthagyva minden. Már ami egy 40-50 kg körüli süldőből a zsigerelés után maradhat. A gyomor, a belek, sőt még a tüdő is ott volt. Csak a májat vitték el, mert még a szívet is megtaláltam. Ott hevert félredobva. Jó lövés volt. Abszolút szívlövés. A szívet szabályosan szétrobbantotta, szétforgácsolta a lövedék. Csaknem a fele hiányzott, s a széle mintha darálva lett volna. Akkor csapódhatott bele a lövedék, amikor éppen pumpálta, lökte a vért. S a tiszta havon volt egy nagy felületű, homorú benyomás. Mint amikor a dagonyában látni a vad testének lenyomatát. Itt tették abba nagy nejlonba, plédbe vagy ponyvába, amiben aztán kicipelték az autóhoz. Természetesen a testüregben összeszivárgó vér itt-ott a széleken csak-csak kifolyt, sőt az autóból is valahol kicsöpögött. Az így, minden elővigyázatosság ellenére is, véletlenül elhagyott öt vércseppet vettem én észre, s ennek alapján találtam rá a tetthelyre. Mert hogy az erdőben történő titkok előbb vagy utóbb, de mindig kiderülnek. Hazafelé aztán megnéztem e területnek a beírókönyvét. Jelezve volt a vendég, a vendégjegy is ott volt, ahol lennie kellett, csak a megjegyzés rovat kitöltésénél volt egy kis hiba. Ugyanis hibázás volt oda beírva. Azon sem kellett sokat töprengenem, hogy ki volt a harmadik, a segítő személy. Az az ember, aki a legjobban ismerte ezt a területet, a szóró forgalmát, aki rendszeresen járt oda, s aki egyébként is megtalálta volna a nyomokat. Igen. Az egyik hivatásos vadászunk. Fél óra telt el azóta, hogy a szórót elhagyták a malacok, s most megint a fenyves felől hallottam egy gyenge roppanást. Hirtelen a malacos kocára gondoltam először, de akkor újra pattant valami száraz fenyőgally bentről a sűrűből, szinte ugyanonnét, ahonnét az előbb. Hogy valami nehéz testű nagyvad járt ott, az biztos. De nem hallottam, hogy közeledne, sőt semmi olyan jel nem volt, amiről a malacokra ismerhettem volna. Nem. 12 X. évfolyam 9. szám - 2000. szeptember
