Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 9. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXVII.
Azok nagyobb zajt csapnának. Talán süldők lehetnek. A hang irányába fordulva hallgatóztam, amikor azt éreztem, hogy barátom finoman megbök és súgja: „Valami van a szórón.” Odakapom a tekintetemet, de nem látok semmit. Felemelem a puskát és belenézek a céltávcsőbe. Azt hittem, hogy álmodom. A szóró kellős-közepén, ahol a sok túrástól, keresgéléstől a legsötétebb volt a tisztás, mozdulatlanul áll egy hatalmas fekete disznó. Mint egy szobor. Keresztben, tökéletesen blattra, feje a fenyves felé néz, két fülét felmeresztve hallgatózik, nyilván ő is a süldőket figyelte. Visszahúztam a puskát, hátranyomtam a biztosítógombot, s újra belenéztem a céltávcsőbe. Ám a hatalmas fekete folton nem láttam a célkereszt függőleges szálát. Ekkor feljebb emeltem, hogy a havas háttér előtt megláthassam, majd óvatosan visszaengedtem, és leadtam a lövést. De abban a pillanatban már álltam is fel, és az oldaldeszkán áthajolva füleltem, hogy merre ugrik el a disznó. Nem ugrott semerre sem. Távcsöveztem a szórót. Ott a hatalmas folt. Fekszik. Barátom hangját hallom:- Baj van! Siessünk oda, mert lehet, hogy gerinctüske lövés. De ha az, akkor mindjárt felkel és örökre itt hagy bennünket. Igyekezzünk! Már lenn is vagyunk, és amennyire az elgémberedett, elzsibbadt lábainkkal tudunk, gázoljuk a havat a disznó felé. Lövésre készen tartom a puskát és már ott is vagyunk. Felénk dőlve fekszik a hatalmas disznó, egy mozdulatot sem tesz szegény. Az orrából-szájából meg folyik a vér.- Fejbe lőtted, a lábát sem rázta meg. Azonnal elpusztult.- Véletlenül - hebegem, s remegek az idegességtől. Elzárom a puskát.- Jaj, de nagy! - nyögöm bambán, s letérdelek mellé a hóba. Megsimogatom a fejét, oldalát. Sajnálom.- Ne haragudj rám, pajtás! Most én voltam az ügyesebb - motyogom az élettelen disznónak. Nézem az opálos szürke szemét, s csak ekkor jut eszembe, hogy megnézzem az agyarát. Ahogy kinyitom a hatalmas, véres-nyálas pofáját, fehéren párolog az imént még élő meleg test. Nagyon komoly fogakat tapintok.- Hatalmas, csodaszép. Szegényke! Óriási. Hát sikerült - ilyeneket mondogatok, és még mindig nagyon sajnálom. Beteljesült hát a vágyakozás, megvan a nagy remete. Mert valóban hatalmas disznó, több mint másfél mázsás. S ekkor valami nagyon furcsa, szokatlan érzés árad szét bennem. Nem is értem. Három hete, hogy örökösen ennek a disznónak a terítékre hozatalán elmélkedem. Ezt tervezgetem, latolgatom, nap mint nap ezzel álmodom. Ezerszer elgondoltam, hogy ha netán egyszer mégis! Ó, bárcsak! De jó lenne, ha sikerülne! S most itt van, itt fekszik előttem, s valahogy nagyon furcsán érzem magam. Valami hiányérzetet, valami kellemetlen kiüresedés félét, valami csalódáshoz hasonlító érzést veszek észre magamon. Igen. Még nem tudok neki örülni, még szinte fel sem érem ésszel, még nem fogtam fel a dolgot, nem értettem meg a helyzetet. Néhány másodperc alatt túl sok minden történt ahhoz, hogy mindez logikusan, megértve a helyére kerüljön. Csak ülök itt mellette a hóban, és azt sem érzem, hogy már teljesen átázott a nadrágom.. Miután csillapodik a vadászizgalom, kezdek megnyugodni. Simogatom az arasznyi gerincsörtéket, és már mosolygok az örömtől. Új Hevesi Napló 13
