Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 7. szám - VERS, PRÓZA - Tusnády László: Mint a szarvas
Nagy Jani épp a konyhában borotválkozott, mikor felneszeit a zajra. Félig már lehúzta az arcáról a szappanhabot, mikor kinézett, épp ekkor ívelt át a kerítésen még karcsú tartással az üldözött szarvas. A konyha előtt hasított fa volt, a rönkbe belevágva ott fénylett a balta. A szarvas alig szusszantott egyet; Jani nekiiramodott, futtában kirántotta a baltát a rönkből, és belevágta az állatba; a fejét célozta, de a hátába talált. Ott maradt a balta, a szarvas megtántorodott, de ritka szívóssággal szinte suhant át máris a kerítésen. Elborult Jani agya, feszítette az indulat. Szarvast akart, és baltát vesztett. Fénylő szerszámát valami foglalófélének tekintette, és ész nélkül rohant a vad után. Beszappanozott fél arcáról egészen elfeledkezett. Mint valami rosszul sikerült hóember, zúdult a szomszéd udvarába. Ott Kiss Ignác döfött egy paradicsomkaróval a szarvas felé, de az már röpült át a kerítésen.- Mit akarsz, hé, a szarvasommal? - rikoltott Jani.- Te mit háborgatsz az én birtokomon? - röffent rá Ignác. A két legény majdnem összeakaszkodott, mikor a távolodó lárma arra figyelmeztette őket, hogy nem egymást kell most megnyúzniuk a nemes vad helyett. A szarvast a kutyák is követték. Azok is marakodtak, mint az imént a legények. A szerencsétlen állat nem tudott kifutni a főutca ostromgyűrűjéből; a papiak és a másik vég - Janiék háza - között már ötször futott végig. Egyre sűrűbben jöttek elő az emberek. Szamosi plébános csak ámult, hogy lám, az oly gyakran kihalt utca most milyen népes. Minden ingázó, távol élő ma itthon van. Most többen nyüzsögtek az utcán, mint amennyien az éjféli misén szoktak lenni. A menyecskék félénken álltak a tornácokon. Nézték a nagy virtusú legényeket. Legutóbb a szarvas Vargáék kertjében két játszadozó cicusra tiport, hallván a miákolást, erre zúdult a kutyanép. A vezéreb átvetette magát a kerítésen, nekitámadt a cicáknak, azok fel egy törpealmafára, a kutyák a talpukat érték. Vicsorogtak, nyüszítettek; a szarvas is vonzotta őket, erre-arra iramodtak. Közben a hajtóvadászat rendületlen erővel folyt. Mindenki magáénak akarta a szarvast, és ez az üldözött némi szerencséjét jelentette, legalábbis ideiglenes szerencsét, mert az üldözők egymásba akaszkodtak, lökdösték egymást. Káromkodás, trágár beszéd fejezte ki az egymás elleni fortyogó indulatot, ezt egy-két rúgás, gyomorszájas is kísérte. Furcsa az én nyájam - tűnődött a pap -, beszélhetek én ezeknek holnap a szarvasról. Azt hiszik, hogy kutyafalka-marakodásuk ihletett meg, pedig én másképp akartam szólni. Jók is ezek az emberek, jók, de rosszak is. Lélekbőrük hidraszerű. Kifordul. A jót tölti bele az angyal, hamar kifordul az; a rosszat tölti bele az ördög, az is kifordul. Háromezer szentbeszédet mondtam nekik. Hol van az most bennük? „Mint szarvasgím a forrás vizére,...” Mit érlelne bennük a holnapi beszédem? Azt a fényt mutatom, és kell mutatnom nekik mindig, melyet a jóság, az igazság és a hit táplál. De mi ez az indulat, mi ez az öldöklő erő? Ha egy égi kéz kiemelné innen a szarvast, nagy tragédia történne. Még szerencse, hogy itt van ez az állat, azt lehet ütni, a legártatlanabbat. A nap haladt az égen, a viadal tartott, s a nagy mozgás ellenére az egész jelenet már állóképnek hatott. Közben a tej itt is, ott is felforrt, kifutott; kozmás szag terjengett innen is, onnan is. Siránkoztak a háziasszonyok: mi lesz az ebéddel? Gács Gusztinak volt telefonja. 0 púpos volt. Csatázni nem tudott a szarvasért, hát a rendőröknek telefonált: „Falunk főutcáján egy szarvas veszélyezteti a közlekedést.” A rendőrök megértették, hogy azonnal ki kell szállniuk, és azt is tudták, hogy nem a közlekedésről van szó, hanem az az igazság, hogy Guszti szíve fájna, ha valamelyik győztes legény magáénak mondhatná az elejtett vadat. Új Hevesi Napló <JW>OR cqeL 17
