Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 9. szám - Az idő sodrában
Sidő sodrában Akinek műveltsége nincs, annak gátlásai sincsenek. Akinek pedig gátlásai nincsenek, az kíméletlenül gázol keresztül embertársain, akár az egész világon is. Nemcsak a goethei intelmet nem tartja be („Ki nagyot akar, szokjék korlátokhoz, / Mert korlátok közt válik el a mester”), hanem igyekszik megszabadulni mindenféle őt korlátozó tényezőtől, embertársaitól, azok kritikájától, végül az egész erkölcsi rendtől, mely a közösséget, melyben él, megtartaná. A rendet fenntartó-összetartó fegyelem semmivé foszlik, és minden rendet szétbomlasztó agresszióba torkollik. Ugye, milyen ismerősnek tűnik mindez? Mintha a XX. századról szólna, az épp csak mögöttünk hagyott kegyetlen évszázadról. A lelki nyomor tombolása legelső szinten abban nyilvánul meg, hogy a Legfelsőbb Lény helyét elfoglalja egy pöffeszkedő, felfújt ego, mely már-már világuralomra törni látszik. Alig karnyújtásnyira van tőlünk az a korszak, melyben felfuvalkodott diktátorok istenesdit játszottak, s az általuk fanatizált tömegek hódolattal áldoztak nekik, éljenezték, őrjöngve ünnepelték a szegény szerencsétleneket, akikről utóbb mindig kiderült, hogy megszállott őrültek voltak, a hatalom megszállottjai, zárt intézetbe való, félresikerült alakok. Jelenkorukról pedig az vált nyilvánvalóvá, hogy valamiféle lelki vakság telepedett rájuk, és ami számunkra evidens, az számukra nem volt olyan egyértelmű. A beltenyészet miatt különféle betegségektől (elmebaj, hemofilia, stb.) szenvedő európai uralkodóházak, melyek évszázadok óta már csak egymás között házasodnak, nem tudtak többé olyan kiemelkedő egyéniségeket adni, akik méltóképpen képviselhetnék hazájukat. Ezt a pillanatot használta ki a hatalomvágyó kisember, és mielőtt a világ álmélkodásából felocsúdhatott volna, forradalmat csinált, magához ragadta a hatalmat, és ezzel elkezdődött mindnyájunk kálváriája. A balek emberiség szellemi törpéket tűrt meg a nyakán egy egész évszázadon át. A gátlástalan embernek erkölcse sincs. Az erkölcstelenség megfosztja az embert egyik legfőbb erényétől, az alkotás felszabadító lehetőségétől, lévén, hogy mind a gátlástalanság, mind az erkölcstelenség egyaránt rombolni akar, nem alkotni. Az alkotói szabadság, mely egyaránt ajándék az egyénnek és az őt körülvevő társadalomnak, biztosít valamit, ami nélkül nincs értelmes élet: a fejlődést, a jövő állandó keresését és megalkotását. A kiválóság elérését. Az a társadalom, mely megadja az általa felnevelt és belőle kiemelkedő értelmes embernek a szabad fejlődés lehetőségét, megszerzi magának a jogot arra, hogy neve méltán fennmaradjon az emberiség késői emlékezetében is. A jelenkor „nagyjai”, a mai hírességek, akik a holnap névtelenjei lesznek majd - átlagos politikusok, városatyák, közhivatalt viselő emberek -, megmenekülhetnek a névtelenség (számukra) lealázó penzumától, ha kiváló kortársaikat időben felismerve tesznek értük, és így cselekvő részesei lesznek egy-egy szép művészi, tudósi karrier megszületésének. Aki viszont ennek az ellenkezőjén munkálkodik, az legfeljebb csúfos szekundákra számíthat a kései utódoktól. Európa népei sok olyan korszakot tudhatnak már maguk mögött, amikor az ember névre olyannyira méltatlanok vonták meg a fent említett lehetőséget jeles kortársaiktól. Olyan korokat, melyeknek embere barabásokat követelt magának Megváltója helyett. Még több olyan kort, melyben a szólás lehetőségét maguknál tartó bitorlók sugallták neki ezt, vagy követelték meg tőle a kórusban üvöltést, tapsolást, éljenzést. Akik a műveltség jogát magukénak vindikálták, mégse tudtak mit kezdeni vele, csupán hitvány alakokat adhattak az emberiségnek. Vajon miért nem tudják a választ, miért... Új Hevesi Napló 3
