Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 7. szám - VERS, PRÓZA - Tusnády László: Mint a szarvas
yoawa&. . . C^űáwicíu SdixÁi Ragyogó téli nap volt. A fagy, a hó, a káprázó napsütésben szinte bizonyítani akarta, hogy a tél is versenyre kelhet a többi évszakkal. Az ágakon dús zúzmarabevonat fehérlett. Kristályos csend uralta a falut. A főutcát is ünnepi hallgatás töltötte be, csak távolból szüremlett vidám gyermekzsivaj; a tél kicsiny rajongói az alvégen, a Gőgő nevű kis tó jegén csúszkáltak, korcsolyáztak.- Bár karácsonyig tartana ez a tiszta káprázat! - kívánta Szamosi Bertalan plébános, amint a parókia épületéből áttekintett a főutcán, majd újra belemélyedt olvasmányába. Öreg, fájó szeme szinte csak tapogatta a sorokat, ez a homályos érintés lobogtatta ragyogóbbra lelkében a fényt. Ott már minden a helyén volt: nyugalom, csönd és fehérség. A szemmel való tapogatás csavarta égőbbre a benti világosságot: „Mint szarvasgím a források vizére, úgy sóvárog utánad, én Istenem, a lelkem.” Igen, ez a szép zsoltár lesz a holnapi szentbeszéd központjában. Rég nem írta le előre a beszédeit, de nem szerette ugyanazt elmondani, amit már egyszer kitárt a híveinek. Az új megközelítés, az egyre mélyülő érzés és gondolat az ő lelki építését is szolgálta, hiszen tudta jól, hogy nemsokára már nem tükör által lát, hanem lehull szeméről a léthomály, s a tükör nélküli fényben szemtől szemben nézheti a tiszta igazságot. Mint szarvas a híves patakra - csengett-bongott lelkében a fönséges üzenet; harmatos, tiszta adventi várakozás hangja visszhangzott, zengett vissza erre, s ahogy feltekintett, az ablakon túlról figyelő szempárt vett észre. Egy szarvas. Furcsa az öregkor. Hát előjönnek a régi zsoltároskönyv szereplői? A belső látás már a külsőt is teljesen uralja. Kedves szarvas, híves forrásra, patakra vágyakozó lelkem! Túl eredeti volt a kép. A szempár túl éltes volt. Nem érintette a látomás határát. Létezés volt benne. Bánat nem, de valami fájó idegenség. Az öreg pap recehártyája még akkor is őrizte a képet, mikor a jelenésnek vélt alak eltűnt. Mint belső képre, úgy tekintett utána. Maga is csodálkozott azon, amit tett, de önkéntelenül felállt székéről, kezében a nyitott könyvvel az ablakhoz ment, hogy kinézzen, és íme, a patyolatfehér havon piros vércseppek látszottak. Becsukta hát fekete kötésű könyvét, és tűnődve az ablaknál maradt. Ötven éve tudja magát a falu szellemi vezetőjének, hívei pásztorának, de szarvas ide még sohasem jött a közeli erdőségekből. Hivatásos vadász nem volt a faluban. Valutás nyugati urak járták a rengeteget csodás trófeákért. Néhány orvvadászról is tudott mindenki, így ő is, és most, hogy a látomás ily valóságossá lett, hirtelen azt is tudta, hogy ki sebezhette meg ezt a nemes vadat. A csendes utca hirtelen zajjal telítődött. A szarvas menekült volna ki, az erdőbe, de csak hol ebbe, hol abba a kertbe, udvarba ugrott be, és itt is, ott is támadókba ütközött. Nem híves forrásról álmodó emberekkel találta magát szembe, hanem a meglepetés tizedmásodpercei is karót, villát, lapátot ragadtattak az itteniek kezébe, mintha egy életen át mindenki arra készült volna, hogy majd ezt a vadat elejtse. Kertből kertbe ugrott szegény állat, egyik telekről át a másikra: meglepett arc, ideges mozdulat, szúrós ütés fogadta mindenütt. Világos szőrén folyt a vér, életére pályázott mindenki, bárhová lépett. 16 X. évfolyam 7. szám - 2000 július
