Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 7. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXV.
előrejelzések is mínusz tíz-tizennégy Celsius fokot jósoltak. Magunkra húztunk minden tartalék pulóvert, alaposan begombolkoztunk, és elkezdődött a feszült, reménykedő várakozás. Jó esélyeink voltak. A disznók itt jártak, és biztosan maradt még annyi kukorica, ami visszacsalja őket ma is. Zavarást nem kaptak, azaz szürkületben már akár meg is jelenhetnek, hisz nyílt területen nem kell nekik átváltani. A nappali pihenőhelyüktől végig takarásban tudnak haladni. Ebben a nagy hidegben pedig rendszerint hamarabb felkelnek, s igyekeznek minél előbb elindulni. Ahogy hült a levegő, úgy roppant itt is, ott is egy-egy fagyott ág, a hótakaró tetején pedig - mint valami mesekastélyban - csillogtak-villogtak a finom hókristályok. Lassan fogyott a fény, a gyengéden simogató, enyhe szellőt meg egyre inkább arcunk bal felén éreztük.- Nana! Nehogy elrontsa már az esténket! - jegyezte meg aggodalmas suttogással barátom, és belelehelt a levegőbe. Igen. Egyre inkább balkéz felől kaptuk a szelet. Lassan beállt az uralkodó, esti légáramlat, ami azt jelentette, hogy bal felől és szemből érkezhetett vad. Máshonnét nem.- Még így is jó, csak mögénk ne kerüljön! - tettem hozzá. Róka osont a szóró szélén. Megállt, alaposan körbeszimatolt, leült, lesekedett, átment a másik oldalra, ott is szaglászott vagy fél percig, majd fürge ügetéssel nekivágott az oldalnak, és eltűnt a vastag fatörzsek között.- Ha a disznó is így érkezne, nyert ügyünk lenne - súgtam halkan. Éles bagolyhuhogás hasított a hideg esti csendbe. Cigarettára gyújtottam, és a fellobbanó láng fényében megnéztem az órámat. Öt óra volt. És sötét este. Nyáron ilyenkor készülődünk elindulni, hogy időben ott legyünk a búza- vagy zabföld szélén. Ágreccsenésre figyeltem fel. Mit felfigyeltem! Szinte összerándultam bele, pedig igencsak roppanásocska volt ez, de más, egészen más jellegű, más minőségű, mint ahogy a kemény fagyban reccsen az erdő. Ez egy nagy nyomás alatti, száraz ág eltörésének, elpattanásának félreismerhetetlen hangja volt. Származhatott ez persze szarvastól is, sőt akár őztől is, bár az lényegesen finomabb, szinte csak szöszmötölő zajt csap, ám ebben a hidegben s a megfeszített, erőltetett figyelésben időnként irreálisan felerősödnek bizonyos hangok. De nem! Ez nem hallucináció! Ez nem őz. Mert most ismét roppan valami ugyanabból az irányból. Kétségtelenül nagytestű vad közeledik, Nyitott szájon át, szaporán veszem a levegőt és fülelek a hang irányába. Hosszú percekig nem hallok semmit, aztán valami surranásféle hallatszik, mintha bokor alá bújna valami. Újabb csend, majd halk, finom hóroppanás. Jön. Disznó közeledik, már hallom is lépéseinek hangját, ahogy a fagyott tetejű, vastag hó surran, roppan nehéz, de óvatos lépései alatt. Ereszkedik befelé az oldalban, de nem a szóró irányába, hanem egyre inkább húzódik kifelé, baloldalra. Szuszogása is hallatszik már, ahogy nagyokat szimatol á levegőbe. Lassan a lessel egy irányba ér, de még mindig nem fordul a szóró felé. Ha most még ezt megtenné, itt haladna el a les előtt. Ölbe veszem a puskát, kibiztosítok. Ropog a hó, majd rövid szünet, nagy szusszanás, s megint indul. Egészen biztos, hogy ez a nagy disznó. Szent Isten! Mögénk kerül! Ha azonnal nem változtat irányt, menthetetlenül szagunkat fogja. Fújok a levegőbe, s látom a leheletemet, ahogy csapódik jobbra. S a disznó még mindig ereszkedik lefelé. Már mögöttünk van. Fordítom a fejem, de Új Hevesi Napló 11
