Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 7. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXV.
lehet majd leadni. Az uralkodó szél itt északi - hacsak nincs valami helyi jellege így ha a fenyvesen át közeledik a vad, nem kaphat szagot. Másnap egy-egy fél zsák kukoricával a vállunkon vágtunk neki az oldalnak. A lesig talán egyetlen kilométert kellett mindösszesen gyalogolni, de folyamatosan emelkedő terepen, s ami igazából nehézzé tette a haladást, az a nagy hó volt. Ennek ellenére egyszer álltunk csak meg pihenni, akkor is a fő ok az volt, hogy ott a tegnapi nyomunkat keresztezte a nagy disznó friss váltója. Valamikor az éjszaka folyamán járt erre. Nyomai alapján meggyőződésünk volt, hogy ugyanaz a disznó. Lábnyomai embertenyémyiek, lépéstávolsága, akár egy szarvasé. Ilyen nem sok van a környéken.- Lajoskám! Ritka nagydarab jószág ez! Rég láttam ehhez hasonlót! Ez egy igazi ősállat. Legalább másfél mázsára becsülöm. Vagy még több. S ami nagyon lényeges, hogy ere vált ki éjszakánként. Meglásd, egy-kettőre megtalálja a szórót. Lehet, hogy már ma éjszaka rátalál. S ha nyugodtan táplálkozik rajta, holnap újra jelentkezik. Itt kezdi az esti körútját. A mi mostani nyomunk estére már úgyis kihűl, attól már nem hiszem, hogy elugrik. Meglátod, megtalálja a szórót, s ha felveszi, holnap már van esélyünk - elmélkedett hangosan nagytapasztalatú vadászbarátom. A szóró helyéül kiszemelt tisztáson a zsákokból kiöntöttük a szemes kukoricát, majd alaposan szanaszét szórtuk, hogy minél nagyobb helyet terítsen be, annak érdekében, hogy a disznó vagy a disznók minél több időt töltsenek el itt. Mert a vaddisznó kiváló szaglásával higgadt alaposságával az utolsó szem kukoricát is képes megkeresni, felszedni. S ha netán eközben rávirrad, de még marad ott akárcsak néhány szem is, azért este visszajön. Amikor végeztünk és összehajtogattuk a zsákokat, Pisti megszólalt:- Na! Megalapoztuk a jövőt. Holnap majd ránézünk, s ha felszedték, akkor már itt töltjük el az estét. így is lett. Másnap időben beírtam, és ahogy terveztük, első utunk a szóróhoz vezetett. A műút szélén hagytuk az autót, hisz a nagy hóban nem tudtunk vele mozogni. A műút és az erdő széle között enyhén emelkedő füves, gazos rész volt vagy százötven méter szélességben. Amikor ezen átvágtunk és beléptünk a lábaserdőbe, azonnal észrevettük a nagydisznó éjszakai friss nyomait. Itt járt. Szokásos útirányát most is tartotta. Ugyan felfedezte-e a szórót? A lestől talán hatvan méterre jártunk már, amikor újabb, friss disznóváltót vettünk észre már messziről. Gyanús volt, nagyon gyanús, mert ekkora disznó igen jellegzetes nyomot vág, gázol a magas hóba. De bizony ő járt itt is. Egyértelműen. De miért itt, hisz innét a szóró még legalább száz-százhúsz méterre van. Természetesen a kukorica felséges illata csalta ide őkéimét, ám az ilyen óvatos öreg disznó nem szalad rá hebehurgyán a szóróra, nem kapkod, vigyáz a bőrére. Megfontoltan úgy járja körbe a szórót, hogy széllel szembe kerülve, meggyőződhessen arról, hogy semmiféle veszély nem fenyegeti. Mi az első, a legnagyobb átmérőjű biztonsági körének nyomát láttuk akkor. Onnét a szórót még nem tudtuk szemügyre venni, tehát nem lehettünk biztosak abban, hogy ez a nyom már a szórónak, a szóró vonzásának, az ennivalónak szól. A leshez érve aztán nagyot dobbant a szívem. Nemhogy nem sárgállott a kukorica a havon, de alaposan át is dolgozta, vagy dolgozták a disznók, abban a nagy körben, ahová a kukoricát tegnap sikerült szétszórnunk. A szél - a vártnak megfelelően - fentről érkezett, onnét, ahonnét a disznót reméltük. Derült, csillagfényes éjszaka ígérkezett, s nagyon hideg. A meteorológiai X. évfolyam 7. szám - 2000 július 10
