Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 2. szám - VERS, PRÓZA - Apor Elemér: Szakadék - fölfelé
Sfipor Glemér így ahogy állunk és megyünk és vagyunk, egy ős szakadék van előttünk. Nem lefelé, meredekje fölfelé mélyül a kék levegőbe, túl minden túli csillagon. És mi itt, a szakadék alján szántogatunk. Könny és verejték puhít röget és termővé lesznek évezredek. A szakadék titka lenyúl néha értünk, de nem mindenki érzi ujjait. Belenéz a bölcs nyugalmú paraszt hanyattfekve a tűz mellett tiszta nyári éjszakán, míg állatai szelíd kérőzéssel pihennek, de nem szédül bele. Tartja a föld, a bőtejű asszony, ereszalja gyerek. Egyszerű szavakra emlékszik régi apáktól: az ám — mondja és pipál tovább. És belenéznek mások. Pillanatra csak, arasznyira látva csupán a meredek síma falát. Már megdideregnek és tova bújnak szerszámok és akták mögé jaj, vissza és apró betűket írnak és sikolt a gyalú. Legtöbbje csak a sövényig megyen amit gondos papok fonnak a mélység elé elhitt hiteknek hajló vesszejéből, mondván igazúl, hogy csak addig tart a békesség és a nyugalom. Legjobb azoknak, kik nem sejtik létezését. Nekik a part pallót ereszt, amin biztos a láb és diadalmas az élet. De vannak, vagyunk olyanok, kiket rabokká delejez a mélység és bíratlan erővel húz a szakadék. Bámuljuk tág szembogarakkal s tág szembogarunk dermedt karikáin át húllunk fölfelé, túl csillagokon, szédülten egyre húllunk, húllunk. 10 X. évfolyam 2. szám - 2000 február
