Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 6. szám - KÖZÉLET - Cserniczky Dénes: Keressük Petőfit
Cserniczky Dénes P^ereóiiiL Petőfit Emlékeznek? Volt hajdanán egy ilyen TV-müsor. Akkortájt volt ez, amikor valamilyen aktuális oknál fogva (aktuális ok mindig van) divatba jött a Petőfí-kutatás. Pedig kutatták Petőfit életében-halálában éppen eleget. Megírtak már róla mindent, ami tudható. Még olyanokat is, amit még maga Petőfi sem tudott sajátmagáról. Kutatták családfáját. Kutatták: honnét örökölte ezt a valóban rendkívüli adottságát, ezt a zsenialitást, és egyáltalán mindent, ami Petrovics Sándort Petőfi Sándorrá tette. Ha az ember komolyan belegondol, szinte megszédül ilyen életűt láttán. Harsányi Zsoltnak van egy életrajzi regénye Petőfiről, címe: Üstökös. Valóban az volt. Az ismeretlen ősanyag lökte ki magából, tündökölt és visszahullott az ősanyagba, maga után hagyva örökké nyugtalan egyéniségének ezer titkát, rejtélyét, ellentmondásait. Kezdjük ott, hogy addig a költők, Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty, a Kisfaludyak mind jeles családok sarjai voltak, addig, bár minden tiszteletem a „jó öreg kocsmáros”-nak, a „vén zászlótartó”-nak, „áldja meg az Isten mind a két kezével”, de Petőfi mégis csak egyszerűbb famíliából jött. Viszont éppen ez magyarázza költészetét. Petőfi gyermekként együtt játszott pajtásaival. Neki a nép nyelve mindennapi nyelv volt. Neki a népdal nem folklór volt, hanem amit a nép énekelt, és természetesen ő is. Átvette játszópajtásai gondolkodásmódját, nyelvi fordulatait. Mi sem természetesebb, hogy amikor rendkívüli adottságai a költészet felé fordították, első természetes megnyilatkozási formája a népdal lett, melyet az egekig emelt, és amelyet azóta soha senki még megközelíteni sem tudott. Titok, hogy ebbe a 26 évbe hogyan fért bele ez a mérhetetlen mennyiségű vers, remekművek megszámlálhatatlan sora. Titok és rejtély. De a legnagyobb titok a halála. Mindent megírtak már róla. Számtalan szemtanú mindent elmondott, amit lehetett. Meghalt. Megjósolta. Csatamezőn fog elesni! Beteljesedett! De korának kisemberei ezt nem hitték el. Nézzük az eseményeket a kisember szemével. Megtörtént a csata. A magyarok súlyos vereséget szenvedtek. A csata után jöttek a szanitécek, ezek az egészségügyi katonák, és embertől-emberig mentek. Mindenkit megnéztek, sebesült-e vagy halott. Ha sebesült, segélyhelyre vitték, ha halott, összegyűjtötték a tetemeket és közös sírba temették őket. Tételezzük fel, hogy a szanitécek nem ismerték Petőfit, a költőt (bár ekkor már országos hírű ember volt). De ismerniük kellett Petőfit, BEM SZÁRNYSEGÉDJÉT. Hiszen sokszor láthatták seregszemlén, amint ott lovagol Bem mellett. De sem a csatamezőn, sem a közös sírbatételnél nem ismerték föl. Nem ismerték fel sem arcról, sem jellegzetes ruhájáról. Mindössze egy osztrák tiszt vélte látni Petőfi holttestét. Erről jelentést is írt. Érdekes, egy osztrák felismerte, sok-sok magyar nem. Nincs meg Petőfi holtteste. Megindul a találgatás: Petőfi él, de bujdokol. Sok ál-Petőfi tűnik fel. Sokan látták, sőt beszéltek is vele. Aztán a suttogásból megszületik a kisember magateremtette megoldása: elhurcolták az oroszok Szibériába. A népből jött költő így lett titokzatos, balladaszerű népi hős. Ez a mese, vagy legenda tartotta magát, hol felerősödve, hol lecsendesedve, másfél évszázadon keresztül, sőt hallani róla ma is. Az első világháborúban sok magyar katona harcolt. Közülük sokan hadifogságba estek. Amikor ezek hazajöttek, újra fellángolt Petőfi szibériai fogságának története. Azután ez is elcsendesedett. Új Hevesi Napló 59
