Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 6. szám - VERS, PRÓZA - Kelemen Erzsébet: Hexameron
- Ez a hegy te vagy! Ugye, Anna, magadról beszéltél?! A nő nem válaszolt. Könnyek gördültek le csendben az arcán. A férfi megfogta a vállát:- Válaszolj, Anna! Kérlek!- Igen - suttogta a nő egészen halkan. - Ne haragudj: megszerettelek. III.- Láttam tömör gránitszirtekről lezúduló hatalmas vízesést. Felkorbácsolt habokat. Permetfelhőkbe burkolódzó sötét szurdokokat. Fehér tündérrózsával, víziboglárkával díszített lassú folyamokat, páfrányok és kúszónövények között kanyargó vízfolyásokat. Széles medrű folyót. Csendes holtágakat. Égerfákkal szegélyezett partokat.- Mégis a legcsodálatosabb az - folytatta a férfi ha két folyó összeér, s hullámaik egymásba simulnak. A vízcseppek összeölelkeznek, eggyé válnak, s hullámzó szépséggel hömpölyögnek tovább. Ilyenkor a folyó ereje megkétszereződik, s kicsiny szigeteket, dombokat érintve könnyedén halad előre, sziklaormok mellett, esőerdőkön át. S utat tör magának akár a legfélelmetesebb hegycsúcsok között is, hogy elérje az óceán ragyogó, mély vizét. A férfi két kezébe fogta a nő arcát:- Akár egy kristálytiszta viz-szalag, vagy egy esőcseppektől megduzzadt gyöngyöző patak! - nézett mosolyogva a nedveskék szempárba. - Ne sírj, Anna! - törölgette le ujjaival a könnyeket. - Ha két ér találkozik, csermellyé duzzadnak. A patakok folyóvá. Valahol majd biztosan összeérnek az egymást kereső folyóvizek is. IV.- S ha nem így történik? - szakadt ki Annából a kérdés. - Ha mégsem találkoznak...? Ha sohasem érik el egymást a folyamok? Ha nem fonódnak egybe az aranysugárral átszőtt magányos hullámok? A férfi megfogta a nő kezét. Érezte, hogy a levegő megfeszül körülöttük, s a kékes rezdületben összetorlódnak az idősíkok.- Valóban, vannak megkerülhetetlen hegysorok, átszelhetetlen dombóriások, perzselő vulkánok, a folyók hűs vizét elnyelő homokóceánok - válaszolt megnyerő határozottsággal. - De hidd el, Anna, erőt ad az is, ha csak halljuk a távoli vízcsobogást. A hömpölygő áradat dallamát. Ha a vízcseppterhes, páradús levegőből megérezzük a másik szeretetét, gyógyító közelségét. Anna hallgatott. Nemcsak megértette, de át is élte már ezt a feltöltődési. Elég volt csupán, ha a férfi hangját meghallotta: lehullt róla minden nehézség. Most mégis valami többre vágyott. Egy sokkal mélyebb jelenlétre.- Ha utamat kőszirt állja, akkor egy éjszaka őzzé változom - szólalt meg halkan. - Kecses, szelíd őzsutává... Megállók a folyóparton, s iszom a vizedből. Eloltom szomjamat. Majd kavics leszek - zárta össze kezét könnyedén, mintha már benne is rejtőzne a kőzetcsoda. - Medred aljához simulok - folytatta titokzatosan -, s engedem, hogy vized egészen átöleljen, tisztára mosson, felfrissítsen. Ha pedig feloldódni vágyom teljesen - nézett simogató melegséggel a férfi szemébe -, akkor esőcsepp leszek. Igazi esőcsepp! - hangsúlyozta újra. - S vizeddel elkeveredem. Megállt. Nem folytatta tovább. Az óceánról már minek beszéljen?! Azt mindketten ismerték. Szemük csillogása is ezt tükrözte vissza: a végtelen, hatalmas víz mélykékjét.- Igen, így is eggyé válhatnak a kristálytiszta csodák, a távoli szépségek - válaszolt elgondolkozva a férfi. - Őz, kavics, esőcsepp... - ismételte halkan, mintha Anna új neveit Új Hevesi Napló 33
