Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 5. szám - KÖZÉLET - Tölgyesy I. M. Ludovika: A Szent Terén Intézet krónikája
Már nagyon fogytán volt az élelmünk, kezdtünk éhezni. A kenyérre úgy kellett vigyázni, mint drága kincsre. Katalin nővér volt a kenyeres. O vágta fel az apró szeleteket, s boldog volt az, aki a lehullott morzsákat megehelte. Elmúlt a diéta, és nem finnyáskodotl senki. A legkényesebbek is megették egymás maradékát, és örültünk minden megehetőnek. Január 9-e csendben telt el. A gyönyörű hóhullásban még hólabdázásra is kedvet kaptak a menekült fiatalok. Csak az éhség ne vette volna el mindenkinek a kedvét! Kenyérből már csak két dekácskát kaptunk. Némelyik előrelátó nővérnek volt a jobb időkből szárított kenyere. Zacskóban vagy dobozban őrizte, de csak titokban vehette elő a boldogtalan, mert ha a köz észrevette, menten megrohanta, és jól megsarcolta a tartalmát. A kenyér hatalmát csak most éreztük! Január 10-én már ismét erősödött a harci zaj, s estére fülsiketítővé vált. A kéretlen hírhozók szerint az oroszok a Városligetig és a Fiumei útig jutottak el. A lövöldözés éjjel is folytatódott, s kora reggel, január 11-én is hangos belövésre ébredtünk. Idegállapotunk már alig bírta. Már olyan érzékenyek voltunk, mint a csiga szarva. Kellemetlen érzés volt az is, hogy a Próféta utca már telis-tele volt német harckocsikkal, teherautókkal. Az egyik teherautóban volt a németek konyhája. Fakészletükről igen egyszerűen úgy gondoskodtak, hogy vittek omian, ahol volt. Még nálunk is volt, hála Istennek, vittek is, de bizony nem hálálkodtunk érette, hanem jól bevasaltuk a pinceablakot. Délután egy német orvos két szanitéccel kivette a portaszobánkat orvosi segélyhelynek. Vöröskereszt került a kapunkra, s a könnyebb sebesülteket látták el az egyszerű rendelőben. Az orvos nagyon szimpatikus középkorú úr volt és végtelenül szomorú. Sírni tudott volna az ember, ha ránézett. Január 12. Nehéz nap volt ez is. Rengett körülöttünk a világ. Az árkormánybizottság velünk szemben ismét találatot kapott. A légiharc és a géppuskázás olyan alacsonyan történt, hogy szabad szemmel is láthattuk. A német katonák csaknem tízpercenként berohantak a kapunk alá, hogy védelmet keressenek. A kapuőrség tehát kétszeresen nehéz lett. A német katonák nagyon hálásan fogadták a Csodásérmet. Január 13. Nem hiába volt 13-a! Az egész utcánk már csupa rommá és járhatatlanná lett. Állandóan bombáztak. Ahol nem volt rom, ott német harckocsik álltak. A kapunk alja tele volt benzines hordóval és lőszerrel. Csak egy elejtett gyújtószál kellett volna és a levegőbe röpülünk. Január 14. Tegnap még azt hittük, hogy rosszabb már nem lehet, s ma még szörnyűségesebb napra ébredtünk. Már a templomunk is találatot kapott a szentély fölött és a sekrestye tetején. A járás-kelés már életveszélyes volt. Lehoztuk a pincébe állandóan az Oltáriszentséget. Egy falon függő kis vöröskeresztes szekrénykében helyeztük el, hogy ne legyen feltűnő. Olyan megnyugtató volt a jelenléte! Ezentúl éjjel-nappal velünk maradt! Ma leszedtük a kápolna üvegablakait. Január 15. A vihar tovább bömbölt. Mindenki félénken húzódott a pince mélyére. Csak ketten nem törődtek a pincével, hanem fönt tartózkodtak a második emeleten a gyerekek Új Hevesi Napló 51
