Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 4. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Tölgyesy I. M. Ludovika: A Szent Tréz Intézet krónikája
December 27-én A légvédelmi központ sziklapincéjét felrobbantották, ettől kezdve megszűnt a szirénajelzés. Mindenki a saját szimatára volt utalva, s akkor ment le az óvóhelyre, amikor gondolta, hogy közel van a veszedelem. Aprószentek napján az oroszok Vörösvámál elvágták a Budapest-bécsi országutat, az ostromgyíirü Budapest körül bezárult. December 29-én német repülőgépek ejtőernyővel próbáltak utánpótlást hozni csapatainknak. Csodálkozva bámultuk udvarunkon a soha nem látott jelenséget. A piros ernyők lassú méltósággal engedték le utasaikat. December 30. Állandó rettegésben teltek a napjaink. Az első komolyabb baj ezen a napon ért bennünket. Bombát kaptunk közvetlenül a házunk előtt az úttestre. A szirénák már vagy állandóan vagy egyáltalán nem szóltak, jelzésükre nem lehetett számítani. A bombacsapás tehát fönt ért bennünket a munkahelyünkön. Igen nagy légnyomást éreztünk, és az utcai ffont ablakai mind betörtek. Virginia nővér éppen a hálóját takarította. Körülötte minden csupa üvegszilánk lett, s őt még csak egy szemecske sem érte. Szemben a tűzoltók éppen kinéztek az ablakon, amikor a bomba jött. Szörnyethaltak. Sebestyén úr adott nekik absolutiót. Leköltöztünk a pincébe azzal a fájó gondolattal, hogy talán soha többet nem látunk napvilágot, nem aludhatunk ágyban, s nem leszünk kultúremberek. December 31. A tegnapi nap borzalmai tovább folytatódtak. Lent nyüzsögtünk az óvóhelyen s kerülgettük egymást a szűk helyen. Iparkodtunk olyan „kényelmet” előállítani, amilyet csak lehetett. Mégis nagyon szokatlan volt. Többször léptünk egymás lábára, mint a földre. Amikor valaki a fekvőhelyéhez akart menni, 8-10 nővéren kellett magát keresztülpréselnie. Csak egy fél liter vízben mosakodhattunk, mégis agyonlocsoltuk egymást a túl közelség miatt. Ilyen apró dolgok is izgatták a kedélyeinket, és ehhez még hozzájárult az állandó ágyúzás, a légelhárítás szörnyű ugatása és később az éhség. Ezen az éjjelen 2-3 óra között megreszketett az egész óvóhely. Riadtan néztünk össze, rögtön tudtuk, hogy lövést kaptunk. Félve néztünk ki az udvarra. A telihold fénye mellett csakhamar felfedeztük a kereskedelmi iskola fölött tátongó 2 méter átmérőjű lyukat. Mint egy vérző sebhely sötétedett felénk titokzatosan, azt a fájdalmas gondolatot keltette bennünk, hogy ki tudja, mi vár még ránk!... A belövéstől az iskolaépület ablakai is mind betörtek. Milyen jó, hogy az egyik szárnyat leszedtük mindenütt, legalább ezek megmaradtak. Január 1. Újév. Eszünkbe sem jutott, hogy boldog újévet kívánjunk valakinek. Ha körülnéztünk, csak a pusztulás utálatossága jutott eszünkbe, s nem a jókívánság. Még bennünk volt a békebeli rendérzék, mert aki csak tehette, seprüt fogott és sepertük az üvegtörmeléket és falomladékot. Iszonyú sok üvegtörmelék gyűlt össze, és végtelenül szomorú volt a csörömpölésük. Emellett állandóan folyt a légi csata. Ez volt talán a legidegölőbb. Jöttünk-mentünk, sehol sem találtuk a helyünket. Még szerencse, hogy Sebestyén főtisztelendő úr is velünk volt, az a gondolat ugyanis megnyugtatott, hogy az Úr Új Hevesi Napló 37
