Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 3. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Cs. Varga István: Alfonz Tanár Úr
Gs. Varga István Alfonz Tancüi Ha Dr. Nádasi Alfonz tanár úr temetésén, a bencések jezsuitáktól örökölt, szép, győri templomában, ahol az egyik mellékoltár képén Mária-monogramos pajzsok fogják fel a török nyilakat, Teodóz atya szépen egybeénekeltette a rendtársak, a corona fratrum, a barátok és tanítványok gyászoló közönségét. Szomorú, de hálatelt szívvel gondolkodtam el azon, hogy a történelem Ura milyen gazdag és sokrétű életet adott legkedvesebb tanáromnak. Nádasi Alfonz tábori lelkészként megjárta a világháború poklát. Az uzmányi fogolytáborban is helytálló ember, őriző pásztor maradt. Példás akaraterővel tartotta sorstársaiban a lelket. Kórust szervezett, előadásukat a német foglyok is lelkesen megtapsolták. (Létezett ilyen „lágerek népe” is!) Csodálatos kegyelmi ajándéknak tudta, hogy tábori lelkészként sok megtérésnek lehetett tanúja. Könyörgését meghallgatta az Úr: „nincs már hova lennem, kegyelmes Istenem, / Mert körülvett engem szörnyű veszedelem / Segedelmem, légy mellettem, ne hagyj megszégyenednem!” Az orosz fogságból hazatérve, a görög és latin szakos nyelvtanár orosz nyelvet tanított. Nála szigorúbb, az „érted haragszom” elvet következetesebben vállaló tanárt nem ismertem. Szerinte a tanulás nem tehetség, hanem tisztesség dolga. Szigorúságát kivételes minőségigény motiválta. Egyszer arról mesélt, hogy valahol Ukrajnában gránáttal játszadozó fiúk kezében felrobbant egy gránát, az egyiküket súlyosan megsebesítette. A sérültet ölében vitte a magyar katonai táborba, ahol az orvosok mindent megtettek, hogy megmentsék az életét. A fiú édesanyja a közeli faluból lélekszakadva rohant gyermekéhez. Fia homlokát simogatva mondogatta: „Nye placs!” - „Ne sírj!” Sosem tévesztettük el a „plakaty” ige rendhagyó felszólító módját! Sokunk zenei műveltségére, különösen pedig Kodály-képünkre meghatározó hatással volt. Kodály édesapja, a hajdani győri bencés diák, elvitte fiát egykori tanáraihoz, hogy megismerje azokat, akiktől életre szóló útravalót kapott, akiktől a maga pedagógiai szemléletét is eredeztette. Amikor Kodály meglátogatta a győri gimnáziumot, kezébe adták édesapja tanulóéveinek dokumentumait, érettségi jegyzőkönyvét, elgondolkozva olvasta őket, végül könnyek szöktek a szemébe. Fonzi bácsi a Szent Skolasztika Kórus megalapítója, lelke volt: „Lehet-e bármi is boldogítóbb annál, mint már itt a földön utánozni az angyalok karát? Napkeltekor azonnal imára sietni, énekkel és himnuszokkal magasztalni a Teremtőt.” A magasrendű zene esztétikai gyönyörűséget áraszt a lélekben. Az egyházatyák nyomán vallotta: a „musica” a végtelenből ered és a végtelenbe tér, az Istenben és műveiben fellelhető rend fenséges forrását és mélységét sejteti. A zenénél szebbnek csak a liturgiát tartotta, mert benne az igazság és a szépség egyesül. Ministránsaitól ezért követelt maximális figyelmet, pontosságot, összeszedettséget. Szent Ágoston szellemében értelmezte a kozmosz mindent eltöltő zenéjét, a makrokozmosz muzsikájában a természet és ember, a világmindenség és az ember harmóniáját. Kodály belső munkatársaként, gyóntató papjaként írt arról, hogy a Mester a hegyeket is „bevonta liturgiájába. Valami kozmikus méretekben akarta az egész világot hangzóvá tenni. Szinte elcsendesedett a világ és hanyatlott a nap, annál zengőbb lett ő belül. Ezek az ihletnek más körülmények között megismételhetetlen pillanatai voltak. Ilyenkor érezte az ember, hogy egyetlen szót sem szabad hozzá szólni. Lefelé jövet, az élmény befejeztével, szólalt meg: »Micsoda harmóniák! így imádkozik a természet!«” 36 X. évfolyam 3. szám - 2000 március
