Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 3. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Losonci Miklós: Vörösmarty üzenete
Fogyó hazafiságunkra utal a „Szigetvár”-ban, mely azóta is egyre fogy, mégis honnan a hon szeretetének szüntelen megújulása, miközben a vers már csöndes nyitánya Kisfaludy Károly „Mohács”-ának, Székely Bertalan, Mészöly Géza, Csontváry festményeinek: „Oh Zrínyi roncsolt képe, te vagy! Dicső Hős hajdan a vérfergetegek között, ... ... Te a hazáért halni tudál; dicső! Mi nem tudunk már érte csak élni is”. Vörösmarty II. Rákóczi Ferencet is szólítja és bejelenti Egry József 1 átomását: „S mint a hanyatló nap földünk tanyáira, Lövelsz-e nyugtató sugárokat felém?” Egy biztos, miközben Kölcsey megírta nemzeti imánkat, a „Himnusz”-t, Vörösmarty a „Szózat"-ban bővítette az áhítatot azzal, hogy emberre kötelezte az istenség honmentő szerepét, s Petőfi „Nemzeti dal"-& cselekedetre mozgósítja a haza fiainak szent kötelességét. Ekkortájt szinte minden költő hangolja a nemzeti imát - Berzsenyi Dániel „A magyarokhoz” két változatában, Kisfaludy Károly a ,Mohács" c. versében - három csúcs ragyog egymás közelében - Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi -, a Himnusz, a Szózat, a Nemzeti Dal. Három, Istenhez könyörgő, emberhez forduló, liturgikus kiáltásunk! Nem feledkezhetünk meg arról, hogy Babits, s bizony nem tévedett - költészetünk legnagyobb magaslatának nevezte „A vén cigány”-t. A Szentkirály-Nyéken 1854 júliusában írt költemény valóban utolérhetetlen, egyszeri, egyedi teljesítmény, megfellebbezhetetlen ámulatot és döbbenetét kelt szívünkben, úgy érezzük, érezhetjük, hogy e vers a nemzeti lét hiánytalan és magától értetődő testesülése, olyan kincs, mely örök tartalék. Nemzetfonntartó energia, több erő özönlik látomásos indulatából, mint amennyire egymilliós hadsereg lenne képes! Bizton mondhatjuk, amelyik nép fia ilyen költői teljesítményre képes, annak biztosított újabb millenniuma! Nem anakronizmus, ha úgy ítélünk, hogy „A vén cigány” az európai szürrealizmus remekműve? Azért nem, mert ha nem is a szürreális stílus alkotója volt, de 1849 utáni magyar szömyvalóság szenvedő alanya, aki szinte idegzetileg belerokkant a világosi fegyverletételbe, a nemzeti vereségbe, az aradi vértanúk sorsába, azaz maga a valóság volt szürreális. így Vörösmarty Bosch, Goya nyomán olyan szömyvalóságot elemez merőben meghökkentő elemekkel, melyek akaratlanul is Picasso „Guernicá”-jának, Ady „Emlékezés egy nyár éjszakára” c. versének és Salvador Dali szürrealizmusának előzményét jelentik. Abban, hogy Bosch, Goya, Vörösmarty, Ady Picasso, Salvador Dali kora egyaránt szömyvalóság volt, innen a formai rokonság. Fájó a tény, hogy a remekművek e szömyvalóságból születtek, melynek összetört lelkű írnoka volt Vörösmarty is. Egy fölösleges szó sem terheli a mű rombolhatatlan magaslatát, melyből azt a részt emelem ki, ahol a kétségbeesésben egy villanásnyira fölcsillan a remény, mely napjainkra is érvényes. A kétségbeesés? Talán, talán, talán a Remény: „A vak csillag, ez a nyomom föld Hadd forogjon keserű levében, S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől Tisztuljon meg a vihar hevében, És hadd jöjjön el Noé bárkája, Mely egy világot zár magába.” Ezt a reményt akarjuk, szeretnénk hallani Vörösmarty egyetemes vulkánkitörésü dübörgésében, költészetének dörömbölő égboltján-, azt, hogy „új világ” vár az ember jövőjére, azt, hogy 26 X. évfolyam 3. szám - 2000 március
